Live at Warsaw

Nos, végetért a móka mára, zárul Fritzzie mókatára. Vagy nem tudom, mi a franccal lehetne rinyálás nélkül lezárni a dolgot. Az utóbbi napokban szépen készítgettem magam arra, hogy felszállok a vonatra, és próbálom majd nem énekelni, hogy „runaway train never comes back”. Kis szerencsével hamarosan egy nálam tehetségesebb embertől fogom ezt hallani, miközben én tépkedem a basszgitár húrjait. Szóval, nem tudom, hogy igazából mit lehetne itt mondani. Nehezen hagyom itt Varsót, nagyon szerettem itt lenni, és ami azt illeti, az élet valahogy jobban hasonlított az ideálishoz itt. Leszámítva persze néhány dolgot, ami innen hiányzott, és történetesen ezek a dolgok azok, amik miatt nem önt el a klinikai depresszió. Kurva egyszerűen jöttem ki ide, csak felszálltam a vonatra, kijöttem, azt ennyi. Nem nagyon voltam meghatva. Most egy kicsit vagyok, azt hiszem, és őszintén szólva ez már hiányzott magamból.
Szóval, felkeltem reggel, nekiültem a netnek, hogy intézzek dolgokat, de sajnos ezt benéztem, mert a net kifingott. Mint a hűtő meg a mosógép is. Úgy látszik nem tudnak nélkülem élni. Milyen megható. Na, szóval pakoltam nagy csendesen, egykedvűen. Nem nosztalgiáztam, vagy ilyesmi, de azért egyfajta furcsa apátia volt bennem. Közben meglátogatott a főbérlő is, és itt pattogott valamit lengyelül, de nem igazán voltam rá kíváncsi, úgyhogy nem tudom pontosan mit akart. Végül úgy döntöttem, hogy ma azért még lemegyek kondi terembe, kihasználom a lehetőséget, hátha valahogy még ki is nézek majd, mire hazaérek. Meg is borotválkoztam, meg minden, mint a halálraítélt kivégzés előtt, vagy mondjuk amikor valami marha nagy dologra készülsz, például Zrínyiként kirohansz a várból. Közben örvendeztem, hogy a barátnőm legalább nem úgy fog látni, mintha valami kibaszott dzsungelben éltem volna az elmúlt időszakban. Mondjuk az esőerdő stimmelne, tekintve, hogy itt minden nap esik, annak ellenére, hogy az időjárás úgy döntött, hogy szórakozik egy kicsit, és az utolsó két nap sütött a nap (kivéve persze, amikor vihar volt). Erdő is van tulajdonképpen, és mivel itt a helyi kényszermunkások nem tudják tartani a lépést a fű növekedésével, az aljnövényzet is nagyon meg tudja örvendeztetni a pollenallergiásokat. Végül csak kész lettem a pakolással, már csak a gépet meg persze a sört kell elpakolni. Elbúcsúztam a lakótársaktól is, bár Paulináék még hazaugranak majd, mert be kell zárni utánam. Yakub még lehet hogy átugrik, a nem kis tömegű pakkom sör-szekcióját könnyítendő, meg utána Gábor haverom elvisz az állomásra, azt szevasz. Most persze bömböl a Metallica, mindennek alfája és omegája, csak hogy valami stílusa legyen a végszónak.
Holnap ilyenkor már a csajommal leszek, csak hogy valami pozitívat mondjak. Kis szerencsével Magyarországon is el tudok majd héderozgatni, és talán még jobban is megy, most hogy szereztem itt pár tapasztalatot.

...és akkor egyszercsak észreveszed, hogy lassan kicsöngetnek. Itt voltál szűk öt hónapot, elszalasztottál egy csomó lehetőséget. Kihagytál bulikat a többiekkel, mert fáradt voltál, vagy mert dolgod volt, vagy mit tudom én. Eleinte csak páran szállingóznak haza, nem is érted, hogy miért, hiszen még rengeteg idő van a szemeszter végéig. És hirtelen azon kapod magad, hogy mindenki búcsúzkodik, pedig még csak nem rég találkoztatok először. Nyilván nem mindenkinek ugyanolyan hosszú ez az időszak, de igaz ami igaz, arra, hogy minden élményt begyűjts, amit az Erasmus adhat, nem elég. Te viszont nem vagy hajlandó ezt elfogadni, hogy csak így hirtelen hazakerülsz, így igyekszel az utolsó napokat minél kevésbé hétköznapivá tenni. És persze így vannak ezzel a többiek is, így a lehetőség az adott...

Szóval, kb olyan lelkesen járom a bulikat, mint anno az elején. Most már mind látjuk a dolog végét, és tudjuk, hogy soha többé nem lesz megismételhető ez az időszak, így amikor csak lehet, összehívjuk a bandát. Ebben persze főleg a kollégiumban van lehetősége. Gyakran előkerül egyfajta temető-hangulat, még gyertyák meg ilyen szarok is vannak. Gyakran hangzanak el az "utolsó", "hiányozni" meg "viszlát" szavak: utolsó vacsora, utolsó parti, utolsó fénykép, viszlát Varsó, hiányozni fogtok, stb... És e hangulattal átitatva mászkálunk ide-oda, és alakítjuk a tömegsírokat a fejünkben. Lassan kezdek ráállni a spanyol életmódra: éjjel élek, nappal alszom. Már amikor van erre lehetőség, mondhatni túráztatom az állóképességem keményen. És persze még így sem marad idő mindenkire... Meg most már be kell látni, hogy amit korábban kihagytam, most már ki is marad, pl nem látok már többet az országból.
Persze otthon várnak jó dolgok is, olyanok, amik ill. akik hiányoztak idekint, és örülni fogok, amikor újra látjuk egymást. De ettől függetlenül már most tudom, hogy alaposan el fog telíteni a gyász. Így persze nem is valami egyszerű dolog az otthoni vizsgákkal meg bürokrata marhaságokkal foglalkozni, pedig igazából azokra szántam ezt a hónapot. Tanulni azonban még otthon is fogok eleget - az itteni napok azonban már meg vannak számlálva.

Jelentem, a konditerem egy átverés. Már két hete járok, de még mindig nem nézek ki úgy, mint leleményes példaképem, Leonidasz. Ja, hogy a leleményes az Odüsszeusz volt...? Hát igen, mostanában nem agyra gyúrok.

Szóval, arról van szó, hogy már korábban elhatároztam, hogy itt Varsóban kicsit szervezettebb, rendezetteb, és mi több, egészségesebb életet fogok élni, hiszen ennek igazából semmi akadálya sincsen. Nos, ez utóbbiban tévedtem, tekintve, hogy nem számoltam saját magammal. Eleinte serényen nyomtam is a fekvőtámaszokat meg a haspréseket, amikor jobb idő lett, párszor lefutottam a Scholler egyet vagy kettőt, szóval próbálkoztam. Aztán volt, amikor megbetegedtem, meg volt, amikor túl fáradt voltam már hozzá, így az egészséges élet szimplán lekerült a napirendről. Viszont rászoktam a kólára meg az étkezési szokásais se váltak jobbá, így a testem szép lassan kezdett egyre kedvezőtlenebb formát felvenni. Nem jó ez, bazzeg, gondoltam. Persze ötleteim mindig voltak, hogy "majd" hogy lesz ez jobb, például szereztem infót a helyi kardos csapatról, az Armáról, de végül nem kerestem fel őket, csak egy sráccal beszéltem az egyetemen, aki épp pajzzsal mászkált. Pedig még a címerem is lehoztam, úgy be volt tervezve. Aztán, ahogy eljött itteni tartózkodásom utolsó hónapja, és számbavettem, hogy mennyi minden maradt bevégezetlen, úgy döntöttem, hogy ezt az egyet azért kipipálom a listán, így felkerestem a legközelebbi konditermet, és jó sok pénzét bérletet váltottam.

Rájöttem, hogy milyen gyenge és vézna kis emberke vagyok. No nem csak azért, mert minden más hímnemű látogatója a helynek úgy néz ki mint egy kibaszott medve, hanem azért is, mert valahogy nevetségesen apró súlyzókkal szerencsétlenkedek, míg ezek képesek eltolni egy IFÁt is. Ráadásul gyanús, hogy akármit csinálok, minden karra megy. Olyan ez, mint a régi vicc: akármit viszel ki egy szovjet gyárból, mindig csak gépfegyvert tudsz belőle összerakni. Azért vannak rekordjaim is, például kétszer már sikerült egy órát elszaladgálni a futópadon, szóval alaposan leizzasztom magam mindig. Az egyik edző múltkor odajött, és mondott pár tippet. Vicces szitu volt, tekintve, hogy az ő angol tudása kb olyan erős mint az én lengyelem, de valahogy csak megértettük egymást. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz, ahogy tartják. Hát, arról, hogy néhány gyakorlat nem öl meg, nem mindig voltam meggyőződve, de attól tartok, egy hónap alatt erősebbé nem fognak tenni. Mindegy, legalább van egy újabb pipa a listán.

Oké, értem én, hogy a blogot lassan átkeresztelhetném "öt perc gyűlölet Bálinttal" címre, és a stílusom az Igazságos Izom Tiboréra hasonlít egy cseppet, és ha így folytatom, lassan az általam nem igazán nagyra tartott Kuruc infó munkatársai között lelem magam. De van, hogy muszáj...

Be kell valljam őszintén, vannak olyan pillanataim, amikor a Schindler listájában látható módszerek a munkaerő motivációjára a és a bűnözés fékentartására egész szimpatikusak, de legalábbis meggyőzőek. Nyilván, ha az ember, legalábbis egy olyan minimálisan jó érzésű, mint én, belegondol, hogy a film azért - többé-kevésbé, legalábbis egy filmkritika szerint - valós dolgokat dolgoz fel, akkor azért kevésbé tartja viccesnek a néha röhejbe átcsapó képsorokat. Persze, oké, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék, és hát egy igazán biztos módszer van arra, hogy valaki ne egyen többet... Meg vannak köztünk olyan egyének, akiket a jelenlegi jogrendszertől hallott irgum-burgum nem igazán tántorít el a tyúktolvajlástól, és én is megszavaznám a morális fejlődésük érdekében a drákói szigort - amit, elnézve az EP választások eredményeit, jópár honfitársam meg is tett -, de talán szétlőni mindenkinek a fejét, az azért túlzás.
Azonban amikor a barátnőd a konzulátusról sírva felhív, hogy kirabolták a vonaton, akkor ez az emberség és józan ész egy szempillantás alatt elpárolog belőled. Történt ugyanis, hogy szegény másodszorra is meg akart látogatni, összespórolta a jegyet, és nagy szeretettel elindult ide. A tehetséges és roppant hasznos kalauzok figyelmeztették őt is, hogy cseh területen lopnak a cigányok, és vigyázzon (nemrégiben az indexen olvastam, hogy a cseheknek is van ám szélsőjobbjuk, akik szó szerint "gyors megoldást" ígértek a cigány kérdésre, ezúton is szeretnék nekik sok sikert kívánni). Ő persze vigyázott is, amennyire lehet, egy pillanatra sem hagyta őrizetlenül a csomagokat. De bírj ki egy 11 órás vonatutat anélkül, hogy egy kicsit is elszundítanál. Ha sikerül, akkor már mehetsz is egy elit felderítő alakulatba. Szóval, több szó mint száz, lenyúlták a cuccait, alig maradt valami. Nem írom ki ide, hogy mi mennyi miért, de a veszteség szignifikáns.
Lehetséges persze, hogy olyan emberek is olvassák ezt a részt, akik aktív harcosai a anti-rasszizmusnak. Még az is lehet, hogy ők azon kevés jobban sikerült csapattagok közé tartoznak, akik ahelyett, hogy "náci" szavakkal fröcsögnének, anélkül, hogy tudnák hogy egyébként az meg mi a francot jelent, megpróbálnának rávilágítani a leírtak mögött megbúvó visszásságokra. Én magam is sokat gondolkodtam ezeken, és jó eséllyel meg tudnának győzni, hogy azért nem eszik ilyen forrón a kását. Ott van például az a tény, hogy fogalmam sincs, hogy kik az elkövetők. E tényt igazolja az is, hogy még nem vagyok harci üzemmódban (vagy már börtönben), és vadászom a kis férgekre, mint egy kibaszott T-1000-es. Kb olyan sorsot is szánok nekik, mint amit az előbb említett ötletes kis szerkezet osztogat a filmekben. Na szóval, ha nem tudom, ki követte el ezt a szemétséget, akkor azt se tudom, hogy melyik rasszhoz tartozott, egyetlen kiindulópontom a kalauzok enyhén sztereotíp megjegyzése, hogy "lopnak a cigányok", de ami azt illeti, ezek a derék vasutasok jó eséllyel vén, elhülyült, alkoholista rasszisták, szóval nem feltétlen bölcs dolog tényként kezelni az ilyen intelmeikben megbúvó minden információt. Tehát, mondhatjuk, hogy motivált vagyok arra, hogy azt higgyem, hogy a kérdéses szarházi kis disznók cigányok voltak. A blogon található korábbi elszólások ezt meg is erősíthetik.
És ez az a pont, ahol minden józan vita kisiklik. A józan eszemmel én is belátom ugyanis, hogy sem ez az eset, sem sok más, amit bizonyítottan cigányok követtek el, nem megdönthetetlen igazolásai a rasszizmusnak. Azonban az ember inkább érző, mint gondolkodó lény, és a kogníciót befolyásolja a már említett motiváció. Azonban én úgy vélem, hogy nem arról van szó, hogy motiváció van a rasszizmusra, hanem hogy nincs motiváció annak ellentétére. Ugyanis akárhol botlasz cigányokba, általában rosszak a tapasztalataid, így simán bízol a sztereotípiákban, amik akár az életed is megmenthetik. És nem tudom ki hogy van vele, de engem valami burokban született kis körúti seggdugasz vagy egy nyóckeres rapper, aki a legtöbb tulajdonsággal rendelkezik, amik miatt a cigókat jobb szeretem kerülni, nem győz meg arról, hogy minden rendben, csak egy kis megértés kell, és pöpec lesz minden. Nekem is megvan a részem abban, hogy hogyan élünk együtt, oké. Azonban a motivációt és a sztereotípiákat leginkább a cigányok tudnák alakítani. Ha a közösségeik vasököllel lesújtanának azokra, akik közülük rossz útra térnek, akkor talán már érdemes volna azon gondolkodni, hogy ezek is olyanok, mint mi: vannak köztük disznók, de a javuk rendes ember. Persze lehet folytatni ezt az ítélet napig, hogy de hát a magyarok se elég szigorúak, meg minden, azonban ez parttalan, tekintve, hogy az, hogy bebizonyítjuk, hogy népünk milyen surmó, még nem növeli a szimpátiát más csoportokkal szemben.
Na, öt perc gyűlölet, ennyi. Gondoltam ezt talán kifejtem.

Mondanom se kell, hogy az adott eset alaposan befolyásolta az együtt töltött hétvégét. Bár nekem is van részem abban, hogy előző jobban sikerült, például el kellett volna mennünk buliba, de azt hiszem ez tette be igazán a kaput. Megnéztük egyébként a Wilanówot, meg a Lazenky parkot, meg persze eláztunk, mert az eső ugye az itt állandóan esik.
Szóval, barátnőmmel kezdtem, és vele is fejeztem be a májust. A vége elég szomorkásra sikeredett. Egy hónapom maradt arra, hogy még próbáljak valamit kihozni az eddig kissé elherdált Erasmusból.

Ahogy odahaza, errefelé is vannak mindenféle bulik májusban, hogy szegény diákok mégiscsak tudjanak valami indokot találni arra, hogy betegyék a lábukat az egyetemre. Itt egész hónapban ezt csinálják, minden hétvégén, de igazi bulit csak az első hétvégén lehet látogatni.

Anno amikor átnéztem az évi tanrendet, konstatáltam, hogy a május az egy jó kis bulizós hónap lesz, lesz ilyen diákfesztivál, meg minden. Valamiért a magyar fesztiválok jutottak eszembe. Persze a probléma már eleve ott kezdődik, hogy olyankor azért meleg van, itt meg állandóan esik. Még jó, hogy nem mentem Angliába. Itt is megvan minden: örökös eső, mindennapi kommunikáció angolul...viszont olcsóbb. Persze aznap, amikor kezdődött a Juwenalia, nem ez volt a fő probléma. Inkább az, hogy voltam akkora pöcs, hogy elaludtam mindent. Az lett volna a program, hogy megyünk az arcokkal a Wilanówba, onnan meg a buliba. Történetesen a Wilanów, a helyi versailles-i palota látogatása nem lett volna későn, de én olyan kibaszott fáradt voltam, hogy sikerült elaludni. Mondhatni nem örültem, már szívesen mentem volna valamerre a többiekkel. Jól fel volt baszva az agyam, igazából akkor kellett volna egy nagy önvizsgálatot tartani, hogy mi a franc ütött már belém. Ehelyett találtam magamnak egy másik terápiát egy új Star Warsszal kapcsolatos film, a Fanboys képében. Szóval elvoltam, ittam a sört, néztem a filmet, megéheztem, ettem, gondoltam, végülis buliba megyek, lazuljunk már. Így végül visszatért a party-hangulatom. Siethetett volna kicsit jobban is, ami azt illeti. Tudniillik a buli nem ingyenes, csak ha korán mész oda. Szóval gyorsan összekaptam magam, és mentem az egyetemre, azon morfondírozva, hogy ha a pesszimistább híresztelésekből indulok ki, akkor már nem is engednek be, csak jó sok pénzért. Szóval, lekéstem, magyarul. A bejáratnál aszongya a marcona bácsi, hogy 30 zl. Asszem akkor valami megszakadt a fejemben, igazából nem tudom, hogy miért váltott ki ez belőlem olyan ellenállást, nem hiszem hogy az a kb 2000 forintos összeg. Kicsit arrébb mentem, és azon töprengtem, hogy ha már eljöttem idáig, akkor bemászhatnék. Valamiért azt olyan lúzernek éreztem volna. Kifizetem a pénzt egy olyan koncertért, amin alkoholista lengyelek csirkét kergetnek (ezt nem tudom honnan szedtem, de ahányszor arra a zenekarra gondolok, ez a kép jut eszembe, pedig csak egy klipjüket láttam, és abban nem volt csirke), fizetek azért, hogy lássam a többi erasmuszos képét, már ha itt eszi őket a fene egyáltalán, és egyébként meg a faszt érdekel, amikor nem is vagyok éppenséggel csapattag. Mint a Cartman, aki azt mondta, "elveheted a méltóságomat, de a rohadt tíz dolláromat soha"!. Nem mondanám, hogy teljesen százas volnék, de azért azt nem hiszem, hogy alapjába véve ez egyezne az én gondolkodásmódommal. Így utólag nézve akkoriban kicsit sok volt a meló, kevés a szórakozás, és méginkább a szociális támasz, és ez kicsit megkavarta azt a ronda kis kobakomat. A kobakomat, amit per pillanat legszívesebben szétvertem volna a falon. De azért ennyire nem akartam túlreagálni a dolgot, pláne hogy azt se tudtam, hogy most mi is ez a dolog, úgyhogy úgy döntöttem, hogy leinni magam épp elég lesz. Így le is mentem a kocsmába, ami az egyetem mellett van elásva, és jóformán tök üres volt. Viszont az ünnepre tekintettel olcsó volt a sör. Neki is estem derekasan. Most legalább sikerül azonosulni azokkal a karakterekkel, akik az amerikai filmekben ülnek a bárpultnál, gonoszul nézve ki magukból, és mindenki úgy gondolja, hogy tőlük talán inkább nem kér tüzet. Szóval, rácáfolván arra, hogy szociális ivó vagyok, legurítottam egy-két korsót, majd elindultam haza. Illetve a Reál felé, ahol vettem egy karton sört, gondoltam jó lesz az még. Hazaérvén még valahogy mindig nem lett jobb kedvem. Amikor kinyitottam az ajtót, a macska, név szerint Gizmo ki is suhant, szerencséjére tele volt a kezem sörrel, ezért nem kaptam el a grabancát, helyette csak ráüvöltöttem. Ő vette a lapot, és bocsánatért nyávogva az előbbi kirohanásáért, visszakullogott. "Azér' mondom geci, rend lesz itten!" - jelentettem ki, majd elmasírozva Paulina és megszeppent barátnője előtt, bezárkóztam a szobába. Hát igen, a rendet be kell tartani, és tisztelni kell a tekintélyt. Ezt Gizmónak is meg kéne tanulnia. Nekem meg nem szabadna ennyire hasonlítanom Cartmanre. Szóval, a nagy depresszióban nekiestem a South Parknak meg a sörnek, aztán amikor már eleget ittam ahhoz, hogy a South Park ne tudjon lekötni, beraktam egy kis My dying bride-ot, és addig fetrengtem, amíg elnyomott az álom.
Kibaszott jó buli volt.
Másnap aztán kicsit átértékeltem a szuicid ambícióimat, és fásultam tökörésztem az itthoni dolgokkal, meg beszéltem az asszonnyal, akinek dióhéjban előadtam a tegnapi bad trippemet. Öntött belém egy kis jó kedvet, aztán szervezkedni kezdett, konkrétan a Katinak szólt, hogy akarjon elmenni a Wilanówba, és hívjon fel engem is. Így végül sikerült kivonszolni otthonról, és végülis jobb kedvem is lett tőle. Egyrészt a Wilanów parkja elég jól néz ki, másrészt meg azért megható, hogy ennyi hölgy harcol a mentális egészségemért.

Asszem a következő hétre már kicsit jobban készültem. Láttam ugyanis egy plakátot az egyetemen, amin a Metallica egyik albuma volt, meg hogy koncert, meg minden. Körülbelül ennyit tett érthetővé a lengyel nyelvtudásom, de persze ha Metallicáról van szó, akkor ennyi több mint elég. Nagy lelkesen szervezni is kezdtem a facebookon a találkozót, aztán Yakub barátom lehűtött, hogy a dolog nem más, mint hogy Metallica koncerteket vetítenek le jó sok pénzért. Így az érdeklődés jelentősen megcsappant, kb személyem erejéig. Ez se akadály. Persze ide is késve indultam. Még itthon eltököltem az időt, aztán Katihoz mentem, aki haza készült, és megkértem, hogy vigye az adóbevallásomat is. Nála elücsörögtem egy kicsit, aztán késve elindultam koncertezni. Persze még volt más gond is. A plakáton a Krakowskie przedmiscie nevű utca volt megadva, ami történetesen a villamosmegállónál még Nowy swiat néven található meg. Én meg úgy be voltam sózva, hogy berobogtam a Nowy Swiatba, és meg is találtam a házszámot, ahol persze nem volt Metallica. Én azonban úgy voltam vele, hogy most már előkerítem a föld alól is, és aki keres, az ugye talál, így rátaláltam az egyetem egyik kis épületére. Gondoltam, lehet, hogy nem véletlen, hogy csak az egyetemen láttam a hirdetést, biztos ők szervezik. Szóval bementem, és elkezdtem keresgélni. Egy idő után kérdezni is, de senki se tudta, hogy miből gondolom, hogy az angol tanszéken Metallica koncert van. Egy idő után nekem leesett, hogy rossz helyen vagyok, ugyanis az utca egy másik végében kéne lennem. Így futásnak eredtem, és egy kis maraton után elértem a K. utcát, ahol láttam, hogy a házszám az még odébb van. Úgyhogy futottam tovább. Aztán láttam, hogy valami nem stimmel a házszámokkal, mert most hirtelen csökkenni kezdtek, pedig növekedniük kellene. Hát, most már azért mérges voltam, amit a környezet meg is tudott, legalábbis szerintem ők se gondolják, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott embertől olyanokat hallani (még nem üvöltve, de már fokozott hangerővel), hogy "ha egyszer a kezem közé kerül az, aki tervezte a házszámokat, átmegyek rajta egy kibaszott kombájnnal". Aztán futottam vissza. Mit ne mondjak, baromi nehéz volt megtalálni a helyszínt, ami egyébként egy bár volt. Betoppantam, és megkérdeztem a pincért, hogy na, mi van a Metallicával. Mer' hogy nagy a csend. Ő megkérdezte a csapost, és mint kiderült, nem jöttek el elegen, és ezért a vetítés elmaradt.
Úgy döntöttem, még egyszer nem játszom el, amit a múlt héten, és próbálok kicsit konstruktívabb lenni, és keresek valami pót-programot. Be is mentem az egyetemre, ahol rögtön találkoztam pár emberrel, akik ilyen buzis kis reneszánsz ruhában jártak ilyen buzis kis reneszánsz táncokat. Gondoltam, akkor most adunk a kultúrának, úgy is érdekel a történelem, meg vívok is, úgyhogy belenézek ebbe. Vettem egy sört, és kiültem egy napernyő alá, ami most inkább esernyő volt, mert hát mikor essen, ha nem most. De legalább félig lefedett. Ami igazából jobban érdekelt, az a lovagi torna. Keresztes lovagok és egy másik csapat öltötte fel éppen a páncélját. Egész korrektül nyomták, nem sajnálták egymást, csattogott rendesen a fém, bár asszem ők is inkább lelkes amatőrök voltak. Legalábbis amikor a kard rendjéseket látom páncélban pusztítani, az hitelesebbnek tűnik. Mindegy, jól elnézegettem őket, meg megfáztam, aztán egy rövid séta alatt felhívtam Yakubot, hogy van-e programja, mert este múzeumok éjszakája van. Hát, erről nem tudott, de köszi, hogy szóltam. Így meg is szerveztük a dolgot, én hazamentem, ettem vettem fel száraz ruhát, aztán - természetesen késéssel - mentem is vissza a városba. A többiek közben meg elkereszteltek Mr. Late-nek. Be kell valljam, találó. A többiek alatt még egy lengyel csajt, Ulát, meg egy szlovákot, Nikát kell érteni. Először elmentünk valami helyre, ahol vegás kaját lehetett enni ingyen. Mondjuk abba, hogy a kaja vegás, a csajok csak később avattak be minket. Legalább el lehetett arról beszélni, hogy csúnya dolog-e megenni szegény állatokat. Meg is kérdezték, hogy miért eszünk húst, amikor mással is lehet pótolni, én azt válaszoltam, hogy a gyilkolás öröméért, és ezzel le is zártuk a témát. Gondolom kialakítottam egy jó kis képet ezzel magamról, amit meg is toldott, hogy az én ma esti célom a hadtörténeti múzeum volt. Oda mentünk a nyúltápolás után. Jó hosszú sor volt minden múzeumnál egyébként, úgy tűnik, lelkesebbek az emberek, mint odahaza, bár tömeg azért ott is szokott lenni. Végül bejutottunk a hadtörténetibe, Yakubbal neki is kezdtünk a tárlatnak, magyaráztam neki, hogy a Landschnechtek milyen szakszerűen szeletelték fel felebarátaikat az ellenség soraiból a kétkezes kardokkal. Őt le is kötötte a dolog, a csajok inkább átmentek egy másik múzeumba. Sietve mentünk végig a dolgokon, de hát ha velem múzeumba megy az ember, az tudja, hogy az azért minimum pár órás program, szóval záráskor hagytuk el a török cimborával a múzeumot. Azért még egy képet sikerült csinálni, amikor beálltunk a számomra példaképként funkcionáló varsói felkelők közé. Utána megkerestük a lányokat, akik már háromnegyed órája álltak sorba egy másik múzeumhoz. Mi is vártunk egy darabig, de egy újabb háromnegyed óra után ők még mindig nem jutottak be, rólunk nem is beszélve. Meg mellesleg azt se tudtuk, mi van abban a múzeumban. Szóval elköszöntünk, és elmentünk a vasútállomásra, ahol megnéztük egy alkoholista hajléktalan asszony performanszát, amin nem csak mi derültünk, ámbátor a szöveget értve lett volna az igazi. Valami olyasmi volt a lényeg, hogy valaki ránézett, amit a hölgy úgy értelmezett, hogy "ez a pasas meg akarja őt baszni", ami ellen az asszonyságnak volt némi kifogása, és ezt a maga egyedi stílusában ki is nyilvánított.

Még voltak mindenféle rendezvények Juwenalia címszó alatt, de én a többire már nem mentem. Szerencsére mindig volt valami, amivel elfoglaltam magam helyette, főleg a tény, hogy lassan vége az Erasmusnak, és a búcsúbulik kezdtek előkerülni. Szóval azért nem volt az egész május elcseszve.

Na, most nekem volt vendégem Budapestről, mégpedig a barátnőm. Pont jókor jött, mivel a lakótársaim nagy része elhúzott evezni Danzig, izé, Gdansk környékére evezni, szóval hely az volt bőven. Mondjuk kosz is, mert arra már nem maradt idő, hogy rendesen kitakarítsak, viszont vettem Zubrovkát, meg mindent ami kellhet. Jó alapos pakkal jött, csodálom hogy fel bír vele szállni a vonatra. Hozott nekem sört meg bort, meg Túró Rudit. Ez utóbbiból sokat rendeltem, mivel szegény itt rekedt honfitársaim legnagyobb hiányáról van szó. Amikor bedobtam közésjük egy csomagot, rá is vetették magukat, mint disznók a korpára.
A programot sajna nem szerveztem meg, úgy voltam vele, hogy lesz elég lehetőség így is. Végül komolyabb buliban nem voltunk, de azért találkoztunk pár haverral, minden este mentünk valahova haverkodni. Úgyis meg akarta ismerni, hogy milyen környezetben vagyok. Varsó mondjuk annyira nem nyűgözte le, ellenbe a lengyel kaják közül sikerült megkedvelni a Sarlotkát, illetve a piák közül szintén ugyanezt. Voltunk is étteremben, a lengyel konyhát bemutatandó. Persze a múzeumok ugyanúgy elmaradhatatlanok voltak, mondjuk annyit nem sikerült megnézni, de a Felkelés múzeumát azért sikerült elérni, meg voltunk valami képtárba is, de azért az annyira nem volt nagy szám. Viszont jó depresszív volt ennyi kibelezett Jézust látni. Ha valaki úgy emlékszik az irodalomóráról, hogy a naturalizmus az igazából a XX. század környékére tehető, az nézzen be ebbe a képtárba, és cáfolatot kap. Már csak a My dying bride hiányzott onnan aláfestésnek. Egyébként ide Kati is velünk tartott, még én is meglepődtem, hogy ők ketten milyen szépen összebarátkoztak. Mik vannak... A kört a Svejkben, egy cseh étteremben zártuk. Már rég terveztem, hogy megyek oda, de eddig még nem jött össze. Úgyis tervezzük, hogy megyünk majd Prágába nyáron, úgyhogy most volt egy ilyen kis lelkesítő. A kaja nagyon állat, de a legjobb mégiscsak a sör. Itt egy literes korsó van. Amikor felemeled, akkor érzed, hogy a bicepszed feszül, olyan súlya van. Amikor lerakot, az asztal dübörögve megremeg alatta. Egy ilyet megiszol, és már szólnak is a harci dobok! El is kezdtem magyar nótákat énekelni, olyan jó kedvem lett.
Poén, de úgy látszik, megint csak a csajom kellett valamihez, hogy kicsit ráérezzek az itteni életre. Ő meg megtapasztalta, hogy az itteni életem is épp olyan szervezett, mint egy dzsungel.
 

Ez a bejegyzés kb onnantól aktuális, hogy hazajöttem Budapestről. Mint látható, azóta eltelt vagy másfél hónap. Fasza, hogy ilyen retrospektív lett a blog írás. De most majd behozom magam. Hua!

Ezt a bejegyzést sajnos nem tudom túl sok eseménnyel tarkítani, mivel ennyi idő után nem emlékszem túl sok mindenre. A gond az, hogy nem is nagyon van mire. Nem mintha annyira nagyon unalmas lett volna az élet, de az Erasmus feelinget tagadhatatlanul felváltották a szürket hétköznapok. Asszem már korábban is utaltam erre, hogy elkezdődtek a kemény idők. Beadandók egymás hátán, keményebb suli, plusz elfoglaltságok... Döbbenten vettem észre, hogy bizony enni sincs időm, ahogy a helyek között ingázok. A lengyellel kezdtem elmaradni, mivel egyszerűen nem volt rá energiám, hogy még azzal is nyomuljak. Meg kevesebbet is haverkodtam a többiekkel. Kihagytam az utazást Breslauba, izé, Wroclawba is. Ismét megismertem a koránkelés szépségét, bár annyira azért nem lelkesedtem érte.

Szóval, ez volt az április és a május vége. Végülis bejöttek a dolgok, úgy látszik, a jegyeim egész jók, meg asszem fejlődtem is egy kicsit. De eléggé űzött életet kezdtem, de persze erre is találtam egy releváns Metallica-számot, ami valahogy így szól:

You rise
You fall
You're down and you rise again
What don't kill ya make ya more strong

Through black days
Through black nights
Throug pitch black inside

Breaking your teeth on the hard life comin'
Show your scars
Cutting your feet on the hard earth runnin'
Show your scars
Breaking your life, broken, beat and scarred
But we die hard

The dawn
The death
The fight to the final breath
What don't kill ya make ya more strong
........

Na, szóval ez szól az mp3-ban sokat. Valamivel erőt kell önteni az emberbe... Úgy látszik, Varsóban kiderül, miért is vagyok heavy metal rajongó.

Hát, Alabamának épp nem Alabama, de hasonlóan prosztó. Igen, kitaláltátok. Magyarország.

Történt tehát, hogy Katival és még néhány arccal hazalátogattunk. Engem elsősorban a barátnőm motivált, de természetesen ki nem hagytam volna a haverokat se. A vonat ezúttal modernebb volt valamivel, úgyhogy egész kényelmesen telt az út, még aludni is tudtam. Budapesten pedig már várt az asszony. Kicsit furcsa volt ennyi idő után élőben is találkozni, de hamar túlléptünk ezen a perióduson, és elkezdtük szép sorra teljesíteni az ütemtervet. Elég sok emberrel akartam találkozni, úgyhogy zsúfolt egy program volt... Először öcsémmel találkoztam, aki feljött hozzánk, elhozta a basszusgitárt, és elmesélte, mi van otthon. Persze mondanom se kell, hogy örültem, hogy nem a családdal töltöttem az elmúlt két hónapot, ami azt illeti, nem is tudtak arról, hogy az országban vagyok. Hoztam neki egy ajándékot, két 0,66 literes sört, úgyhogy hamar oldott lett a hangulat. Nem hagytuk ki természetesen a fórumtalit se, ahol én voltam a meglepetés vendég. Már akivel nem futottam össze addig a Rocktogonban meg az utcán. Szokás szerint jól sikerült a dolog, és persze külön öröm volt, hogy új arcokkal is találkoztam. Vasárnap pedig sikerült összehozni a zenélést. Bakker, az már nagyon hiányzott. Itt kint szoktam gitározni, meg minden, de azért nem ugyanaz, amikor mi négyen elkezdjük bőgetni a szerény tehetségünket... Valszeg a szomszédok annyira nem, én viszont annál inkább élvezem. És persze sikerült azt is összehozni, hogy a régi bandából mindenkivel találkozzak délután, amikor bográcsoltunk. Volt élménybeszámoló, meg minden, úgy összességében elég jól elvoltunk. Sajnos az egyetemi haverokkal nem sikerült összefutni, de hát egye franc, tudnak várni még egyszer ennyit!
Sikerült az asszonnyal is újra egyenesbe jönni a sok nyafogás után. Ez egy elég nagy megnyugvást jelentett. Úgyhogy nagy elégedettséggel tértem vissza egy szűk hét után: még engem is megdöbbentett, hogy milyen jól éreztem magam. Furcsa módon teljesebb lett az élet, holott itt, Varsóban azért megvan az a szabadság, amit odahaza nem mondhatok magaménak. Úgy látszik, azért lesz miért hazamenni.

Zárókép: Fitzzie elégedetten issza az egyik kedvenc sörét a vonaton, bámulva a varsóinál aktivabb magyar tavaszt, mélyeket szippantva a friss levegőből, egy hongkongi-perthi-londoni kollégával vitatkozva az evolúcióról. Ez valahogy inkább "Erasmus", mint néhány elcseszett nap idekint.

Hát, egy kissé mintha el lennék maradva az irkálással. Ahogy az ezúttal a Megadeth-től kölcsönvett címből is lehet látni, ismét egy zsörtölődős post következik. Mostanában azon elmélkedem, hogy ha egyszer össze kell foglalnom az Erasmus-élményeket, akkor mi lenne a legjobb eszköz erre. Asszem a legjobb választás egy Metallica album lenne. Van benne feszes tempó, full depresszió, harag, vidámság, lendület. Fel és le megy a hangulat, összességében kemény egy cucc.
Ezt a meglátást a Krakkó utáni időszak idézte elő. Kicsit változott a leosztás, és mondhatni búcsút mondhattam az addigi láblógatásnak, többek közt ezért maradtam el a bloggal.

Kezdődött azzal, hogy az eddigi saját szoba megszűnt. Hazajövök Krakkóból, és látom a macskát, meg az új lakótársat, Paulinát az eddigi területemen. Luis mondta ugyan, hogy jön majd egy csaj megnézni a kéglit, de arról nem volt szó, hogy már azelőtt beköltözik, hogy én egyáltalán tudnám, hogy ki a franc ez. Kicsit azért húzta az agyamat, hogy a személyemet érintő döntésekből ilyen faszán kimaradok. Annál is inkább mert nem bírom a macskákat. Kiváncsi voltam, hogy felmerül-e a kérdés, hogy pl. allergiás vagyok-e ezekre a dögökre. Jobbik eszű hispán barátomnak, Angelnek valamikor késő este eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ez egyáltalán nem kizárt, és úgy mellékesen megkérdezte. Én mondtam, hogy kurva nagy szerencséjük van, hogy nem. Mégis mi a francot csinálnak, ha kiderül, hogy allergiás vagyok rá? Be kellett lássa, hogy erre nem is gondoltak. Asszem ez jól jellemzi a helyzetet. Nyilván nem én vagyok a lakás ura, meg ilyesmi, de a territóriumommal kapcsolatos kérdésekben döntési jogom van. És ez a döntési jog jobb helyeken nem abban merül ki, hogy megszoksz vagy megszöksz. Körülbelül egy hétig volt bennem ez a dolog, aztán láttam, hogy igazából ők a maguk módján próbálnak odafigyelni az emberre, csak hát úgy néz ki e téren kicsit képzetlenek. Nem mintha ez rám nem volna igaz, tekintve, hogy ez időszakban a barátnőm egyre többet rótta fel nekem ezt. Mondhatni ment néha a balhé az msn-en, ami tovább emelte a hangulatot. Szóval, végül lezártam magamban úgy a dolgot, hogy a legutóbbi fizetésnél pont én hangoztattam a leghatározottabban, hogy szerezni kell még egy embert, mert az akkori kondícióval a lakbér vállalhatatlan. Krakkó március végén volt, jött az új hónap, nem volt idő válogatni. Szóval tulajdonképpen teljesen érthető a manőver. Másfelől biztos vagyok benne, hogy Luis, aki Paulinát hívta, nem ezen az alapon döntött, hanem egyszerűen talált egy lányt akit esetleg majd megbaszhat (mint utóbb kiderült, erre egész jól ráérzett). Erről eszembe jut az a vicc, hogy Isten megteremti Ádámot, majd elmondja a használati utasítást. "Ádám, adtam neked agyat, hogy tudjál gondolkodni és dönteni, és adtam neked nemiszervet, hogy tudjál szaporodni. Sajnos a két szerv egyszerre nem működik."

Eljött a beadandók ideje. Ha magyar cuccról volna szó, simán összedobnám egy fél nap alatt, de az angol sajnos kevésbé tempós. Jó sok időt elbasztam velük, főleg az elsővel, különös tekintettel a motiváció hiányára. Késtem is mindkettővel rendesen, illetve a másodikkal csak egy hetet. Aztán előadást is kellett tartani, az is poén volt, ahogy ott hebegtem angolul... Persze nem gyakoroltam be, tekintve, hogy aznap reggel írtam meg. Azen kívül felvettem még némi plusz tevékenységet, ami szerintem elég hasznos, bár jó sok problémát hozott a konyhára. Azt most nem írom ide le, hogy mi, szerintem az olvasók többsége úgyis tudja, hogy mit csinálok, amikor nem tanulok. Na, hát visszacsöppentünk a jó kis feszített, rohangálós, fárasztó életbe. A sok tennivaló persze adott valami keretet az életemnek, aminek azért örültem. Végre volt miért felkelni, volt valami extrinzik motiváció a sajnálatosan gyenge intrinzik mellé. Önismereti szempontból nem mondhatnám, hogy biztató eredmény, hogy be kell állítsak magamnak mindenféle kötelezőt, ami normális életre sarkall, ahelyett hogy én sarkallnám magamat. Valszeg ezért marad mindig minden az utolsó pillanatba - ha nincs baj, amiből ki kell verekedjem magam, akkor egyáltalán nem is csinálok semmit. Hogy az Isten baszná meg azt az érett személyiségem.

Na, és most jön a sztori, ami igazából címadója volt ennek a bejegyzésnek. Az előzmény az, hogy elmentünk a lakótársakkal csapni egy görbe estét, kocsmáztunk, játszottunk, meg minden. Jó kis móka volt. A lakás olykor hajléktalan szállóvá alakult, jönnek haverjai meg testvérei a többieknek, és itt basszák a rezet egész nap. Az persze más szitu, ha valaki Danzig, bocsánat, Gdansk mellől lejön pár napra, de aki három megállóra lakik innen, az a vicc kedvéért haza húzhatná a belét időnként, mert egyesek csak szimplán lakni szeretnének itt, és nem haverkodni. Na jó, nevesítsük az előző mondat szereplőit: az "egyesek" alatt engem kell érteni, az "aki" pedig a többiek kezdetektől antipatikus haverja, Alex, illetve Ale'. Több kísérletet tettem rá, hogy megkedveljem Alét, de ezidáig a maximum a semlegesség volt. Miután a most leírt eset megtörtént, mindketten beláttuk, hogy bizony vannak az életben kivitelezhetetlen dolgok.
Szóval az úgy volt, hogy valamelyik nap hullafáradtan bedőltem az ágyba. A lakótársak elmentek bulizni, én meg aludtam. Hallom ám valamikor hajnali három-négy körül, hogy hazajöttek. Felkapcsolják az előszoba villanyt, és mivel a szoba ajtaján üveg van, a szoba elkezd fényárban úszni. Na, de örülök nekik, nem baj, biztos mindjárt lekapcsolják. Persze jó hangosak. Gondoltam most már lassan rájönnek, hogy jé, hazaértek a kocsmából, és errefelé más a protokoll, azt még kivárom, aztán visszaalszom valahogy. Erre betrappol Angel, a szobatárs, és mondja, hogy milyen jó, hogy ébren vagyok, velük tarthatnék, mert a konyhában ők most sültkrumplit sütnek, meg zenét hallgatnak, és milyen jó a hangulat. Én szép türelmesen tájékoztattam, hogy momentán a jó hangulat nem mindenkit jellemez, és én inkább aludni szeretnék. Gondoltam erre azért tekintettel lesznek. Annál, hogy igazam van, csak azt utálom jobban, ha tévedek. Mert hamarosan bejött a mi Ale' barátunk rikoltozva, hogy mi az hogy én alszom, party-time van, és pattanjak ki az ágyból, menjek ki a konyhába. Mondom, dolgom van holnap, majd máskor. Ők persze meg voltak rökönyödve, hogy milyen dolgom lehet Erasmuszon. Ezt egy kicsit ingerültebben reagáltam le, de azért még mindig reménykedtem, hogy lesz ebből alvás, úgyhogy visszafogtam a dolgot. Kimentek, ment a buli tovább, szól a zene, röhögcsélés, elkezdenek játszani Angel kockajátékával, Ale' vonyít, mintha zombik rágnák a répáját. A csajok valamit foghattak az üzenetből, mert néhe próbálják csitítgatni, de hát ugye a spanyol virtus... Dühösen forgolódom az ágyban, és próbálom meggyőzni magam, hogy nem lesz abból semmi jó, ha kimegyek alsógatyában, és szétverek a kis szögletes buksiján egy széket. Ale' azonban úgy döntött, hogy elébe megy a sorsának. Másodszorra is bejön, és rikoltozik, hogy tessék felkelni, ne legyek már ilyen izé. Hát, itt szakadt el a cérna, meg egyúttal szolidan bimbózó barátságunk Aléval is. Kiugrom az ágyból, és üvöltve zavarom ki. Angolul csak annyit tudok, hogy "fuck off", úgyhogy bevetem a magyar "takarodj ki azonnal a hülye kurva anyádba mert széttéplek te kis geci" javaslatot is. Ő ebből persze csak a kurvát értette, de a non-verbális jelzéseket fogva sikerrel megfejtette az üzenetet, miszerint ő most veszélyben van. A többiek kivonszolták, ő még valamit ugatott, szerencséjére nem értettem. Így hát tovább forgolódtam egy darabig, míg csend nem lett. Baszottul nem tetszik, hogy Ale' dönti el, hogy mikor alszom, és nem én. Az oké, hogy tovább szoktam fennmaradni, mivel Angel későn fekszik, ez kompromisszumokkal egész jól megoldható. De bassza meg, nekem ne hozzanak fel ilyen részeg kis seggfejeket a lakásra. Biztos meglepő, de van itt egy negyedik lakó is.
Másnap természetesen elaludtam, így nem sikerült elintézni, amit akartam. A többiek érezték, hogy most nem igazán vagyunk jóban, így nem beszéltünk egész nap. Én bőgettem a Slayert, sejtettem, hogy ők nem igazán ezt szeretnék hallgatni tíz órán keresztül, de úgy véltem, hogy a "ki mit szeretne itthon csinálni és hallgatni" kérdés lekerült a napirendi pontról az éjjel, szóval szivassuk csak egymást, ha náluk ez a módi. Katival láttam egy Kínzó közelség című filmet, valami ilyesmi volt a hangulat. Egyetlen jó dolog volt az egészben, hogy annyira nem akartam senkivel se beszélni aznap, hogy sikerült az időt a beadandóra fordítani. Amikor elmentem, el se köszöntünk, pedig egy darabig nem látjuk egymást - tekintve, hogy eljött a húsvéti hazalátogatásom időpontja.

Jó régen írtam már a blogra, most igyekszem bepótolni. Szerencsére Krakkót nem olyan könnyű elfelejteni, szóval ez még menni fog.

Szóval, mint korábban kifejtettem, végül csak megérkezett az ösztöndíj, és az utolsó pillanatban sikerült befizetni az útra. Az utolsó pillanat konkrétan a busz indulása volt. Marha viccesen sikerült a dolog, mert előtte volt az egyik lengyel csajnál, Ulánál egy kis összejövetel, ahol filmeket néztünk volna, ha nem iszunk. Én az Argót vittem, mint a magyar kultúra egyik maradandó lenyomatát, de nem jutottunk vele sokáig, tekintve, hogy a feliratot olvasni nem könnyű. ha az ember iszik pár pohár Sarlotkát előtte. Így végül a kultúrális konferencia a konyhában folytatódott, megtanítottam a szlovák lányoknak, hogy "kibaszott részeg vagyok". Egyikük még használta is még aznap este, mert ment egy ESN-es buliba, és szerette volna Verát megörvendeztetni valami ízes magyar mondattal. Szóval senki sem mondhatja rám, hogy nem terjesztem az igét. Elég sokáig eldumálgattunk, szóval kb. egy óra alvás után elindultam egy éjjeli busszal. Otthon bepakoltam, elaludtam egy fél órára, aztán ruhantam a buszhoz, épp sikerült elérni.

Krakkó asszem 300 km-re van innen, a busz meg durván 5 óra alatt ér oda, de ezt nem tudom pontosan. Legalább volt lehetőségem aludni. Időnként megálltunk, olyankor beszereztem valamit, amiben van koffein, aztán aludtam tovább. Az első megállónk Auschwitz volt. Amikor Lengyelországba jöttem, tudtam, hogy ez az a hely, amit mindenképpen meg akarok nézni. Valahogy morbid egy kicsit, hogy a megsemmisítő tábortól pár méterre éttermek meg szuvenírboltok vannak. Itt kaptunk ebédet, meg játszottunk a török arcokkal ilyen asztali hokit, vagy mi a franc ez. Aztán jött a halálgyár látogatás. Aki ismer, és tudja, hogy végigröhögtem a Schindlre listáját meg hasonló enyén manipulatív filmeket, az sejtheti, hogy nem úgy mentem oda, hogy na most aztán teljesen szét leszek esve, és igenis tessék szörnyülködni. Ez is csak egy történelmi helyszín, és pl. a temetőbe is lazán beengednek különösebb etikett nélkül, szóval ezt talán túl komolyan veszik. De bazmeg, az hogy valaki végigröhögje a dolgot, meg úgy fotózkodjon az "Arbecht mach frei" kapunál, mint a Diadalívnél, vagy hogy a csoport ügyeletes négerét, Ibrát basztassa azzal hogy ő innen nem jön ki, szerintem egy kicsit túlzás. Azért ez mégse egy pláza, meg tényleg sokaknak nem volt innen kiút, a kéményt leszámítva...szóval így lopták be az olaszok magukat a szívem azon csücskébe, ahova nem jó tartozni. Maga a hely egyébként nem olyan lélegzetállító, persze ronda, meg tele van szögesdróttal meg minden, meg néhol látni két tonna emberi hajat, meg abból készült szőnyeget, de ettől függetlenül akkor fejti ki a hatását, ha bele tudod magad élni. Azért sikerült látni más csoportokból olyanokat, akik sírva üldögéltek egy lépcsőn. Egyfajta megrendültséget én is éreztem, de inkább a vezetőnk történetei miatt. Elég jól jártunk vele, szerintem hitelesen, tényszerűen, fölösleges érzelmi manipuláció meg nyekergés nélkül elő tudta adni, hogy mi folyt itt. Láttuk a gázkamrákat is. Most olvasom a hírekben, hogy volt otthon náci felvonulás, meg hogy egyesek szerint ezek a kamrák nem is léteztek. Ami azt illeti, nem tudnék megesküdni rá, hogy ezek tényleg gázkamrák voltak, ha igen, akkor azóta kicsit átalakították őket, pl. leszedték az ajtót. De ami azt illeti, szerintem nem olyan marhára lényeges, hogy mivel és mennyit nyírtak ki, elég elcseszett hely ez így is. Sötétedéskor hagytuk el a nagyobb tábort, Birkenaut, majd este megérkeztünk Krakkóba. Én a törököket ismertem igazából, úgyhogy velük voltam egy szobában. Este elvittek minket valami klubba, ami pizzéria is volt egyben. Főleg beszélgettünk, kevesen táncoltak. Viszonylag hamar hazamentünk, mivel mindenki fáradt volt.

Másnap összeszedtük magunkat, és szétnéztünk az Óvárosban. Elég jó hely, kicsit Pécsre emlékeztet, kb. olyan "így nézne ki Pécs ha az is főváros lett volna" jellegű. Az idegenvezetőnkkel itt is jól jártunk, sokat megtudtunk a helyről. Például ezt a sárkány cuccot is. Arról van szó, hogy néhány csont, valószínűleg bálna-csont ki van függesztve a helyi Bazilikára. Ugyanis anno volt egy sárkány, aki itt zabálta fel a szüzeket. Erre jött egy Krak nevű herceg, és kinyírta. A komcsi időben inkább az volt elterjedt, hogy Krak cipész volt, igazából nem tudom melyik a régebbi verzió. Szóval Krak valami mérgezett bárányt adott a sárkánynak, aki ettől rohadt szomjas lett, és addig ivott a Visztulából, amíg ki nem pukkadt. A belei meg a csontjai szétrepültek mindenfelé. Ezzel magyarázták a jégkorszak idejéről maradt csontokat a helyiek. Kreatív... Szóval Krakkó szimbóluma egy sárkány, kb. úgy néz ki, mint Süsü. A városnézést egy étteremben fejeztük be, ahol kipóbáltam a tradicionális ételeket, vagyis a Bigoszt és a Sarlotkát. Az előbbi kb. olyan, mint a székely káposzta, csak durvább, a másik meg tkp. almáspite. Az elején emlegettem egy másik Sarlotkát, ami egy ital. Ez almalé összekeverve egy helyi vodkával, a Zubrovkával. Kaja után úgy éreztem, hogy most már kipukkadok. Mondhatni az emésztésem nem volt az igazi egy hét éhezés után, szóval nem nagyon volt kedvem sehová se menni. Mivel a törökkel vagyok a legjobb  viszonyban, velük mentem, és végül egy vizipipa bárban kötöttünk ki, ahol nagy egyetértésben elbasztuk a városnézésre szánt délutánt. Marha sok mindenről beszélgettünk, a zenétől a kultúrán és történelmen át a jelenlegi politikai viszonyokig. Poén, hogy ezekkel valahogy könnyebben azonosulok, mint az elméletileg közelebbi nyugat-európaiakkal. Náluk van egyfajta egészséges nacionalizmus, ami szerintem mifelénk hiánycikk. Ezen nacionalizmus keretein belül mentünk el egy sport pubba, ahol megnéztük a spanyol vs. török focimeccset, ami a törökök vereségével zárult. Szórakoztató időtöltés volt nézegetni, hogy szurkolnak, és szorgalmasan jegyzetelni a török káromkodásokat. Este aztán csatlakoztunk a többi erasmuszoshoz, és elmentünk valami lakás-discóba. Valami francia csaj csatlakozott hozzánk, úgy be volt baszva, hogy alig tudott angolul megszólalni. Burak lelkesen utánozta is az akcentusát, mondhatni ez a srác se a nemzetközi és kultúrális tolerancia úttörője. Szóval megérkeztünk ebbe a klubba, ami tkp. egy lakótelepi lakás lépcsőháza és lakásai. Én annyira nem voltam oda a helyért, de aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálok kezdeni magammal valamit, és én is táncoltam. Gondolom jó nevetséges volt. Késő este aztán visszaértünk, dumáltunk egy kicsit, és ledöglöttünk aludni.

Másnap reggel összeszedtük magunkat, és elmentünk Móriába. Ez igazából egy sóbánya, aminek már nem emlékszem a nevére. Elég jó hely, ami azt illeti, szerintem itt is leforgathatták volna a Gyűrűk ura releváns részeit. Az olaszok folytatták Ibra buzerálását, ezúttal lefényképeztették, ahogy egy ilyen kézi felvonóval küszködik, mint a régi rabszolgák. Annyira nem zavart már, mivel az elmúlt napokban sikerült megfigyelni, hogy köztük és Ibra között egyfajta különleges kapcsolat van, és azért szeretik ők a néger barátjukat, meg Ibrát kevésbé zavarja a dolog, mint minket. Az jobban idegesített, hogy be nem áll a pofájuk, és emiatt alig hallani valamit a vezető beszédéből. Érdekes párhuzamot figyeltem meg a cigányok és a déli népek között. Tulajdonképpen a legtöbb tulajdonsággal rendelkeznek, amik miatt a cigányok ellenszenvesek (leszámítva persze néhány kriminális dolgot, de itt ellenszenvről, és nem ellenségességről beszélek). Érdekes, hogy ennek ellenére a délieknek simán van civilizációjuk, ami meg a mi etnikumunkat illeti, hááát... Mondjuk hozzá kell tenni, hogy igazából mindkét népséget jobban kellene ismerni ahhoz, hogy ezt magyarázni lehessen, elvégre cigóból is van vagy három-négy fajta odahaza, és némelyikkel még egész jól ki is lehet jönni. Na mindegy, szóval a sóbánya marha szép volt, kár hogy álmos voltam. Itt is kaptunk ebédet. Elkövettem azt a hibát, hogy olyan helyre ültem, ahol mindenki török volt. A harmadik napra már egész jól beilleszkedtem közéjük, de azért az talán túlzás volt, hogy közéjük ültem, tekintve, hogy a nyelvüket azért nem beszélem. Ők viszont annál szívesebben. Hazafelé aztán nagyon soká tartott az út, megint vettem minden biszbaszt az úton, ami ébren tart. Végignéztünk egy filmet, aludtunk, zenét hallgattunk, meg minden, de így is rohadt hosszú volt.

Végül holt fáradtan, élményekkel telve értem haza. Amikor kinyitottam az ajtót, egy nagy, fekete szőrös macska fogadott. Mondom, "te meg ki a fasz vagy?" Mint megtudtam, távollétemben gyarapodott a kégli lakossága, és van egy új lakótársam.

Tekintve, hogy a BálintFest a költségvetés nem kis részét elvitte, ismét arra jutottam, hogy nem érdemes római lakomákról álmodozni. Az államadósságot nem akartam tovább növelni, úgyhogy egyéb megoldások után néztem.

A BálintFest után maradt pia a hűtőben, mondanom se kell, alkoholmentes. Úgy látszik a vendégnek jó ízlése van... Szóval a folyadékkal nem lesz baj. Persze itt lehetne kérdezni, hogy mi a náthásért nem a csapvizet iszom, de asszem már írtam, hogy a helyi víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, vagy legalábbis nagyon ügyesen álcázza magát mosogatólének. Szóval venni kellett volna. A szombat nem volt gázos, a nap nagy részét úgyis alvással töltöttem, meg volt valami zsömle, amit pénteken vettem, és rekord sebességgel száradt meg. A mikró segítségével feltámasztottam, aztán felboncoltam, és mielőtt újra megszárad, csináltam belőle pirítóst. Egész korrekt lett. Az utolsó tojásokat is sikerült felhasználni rántottának. Az mondjuk nem volt olyan jó, mivel baromi retkes volt a serpenyő, és nem sikerült levakarni róla minden szenet, úgyhogy azt a kajámon láttam viszont. Egy kicsit rendezgettem is a kérót, nem kellett siettetni a dolgot, mivel Anghel Valenciában volt, Luis meg Amsterdamban. Szóval egy darabig enyém a kégli... Ezzel elvoltam hétvégén, aztán meg mentem a piacra, mivel Kati mondta, hogy ott olcsóért adnak krumplit. Sikerült megvenni a zöldséget, és mivel Kati épp áthívott, azt is megmutatta, mit kell vele csinálni. Szóval már tudok sültkrumplit sütni. Yeah. Amúgy azért hívott, mert este egy újabb magyar lánnyal találkoztam, akit Répának szólítanak. Ezt egy kicsit nehéz nekem megszokni, úgyhogy szerinem én inkább Vikinek fogom hívni, ha meg nem sértem. Sörözni voltunk, persze meghívtak.
Így jött el a következő nap. Utaltam a forint számlámról pénzt, mivel még mindig nem jött meg az ELTE támogatása, de mivel az se rögtön érkezik meg, kicsit aggódtam, hogy az apadó készletek meddig tartanak ki. A krumplival mondjuk jól elvoltam, szerintem egész jó volt, csak épp úszott a már használt olajban. Ez valószínűleg nem tesz jót, az emésztésem legalábbis jól szétesett.
Szerda reggel aztán néztem a számlát, és döbbenten vettem tudomásul, hogy gazdag vagyok. Mondjuk gazdag épp nem, de az utóbbi pár nap után olyan féktelen pénzügyi szabadságot éreztem, mint egy csöves, akinek jutott zsíroskenyér, és így nem kajára kell költenie a pénzét. Szóval el is kapott a gépszíj, szórtam a pénzt, pl. ettem gyrost, meg ilyenek. És persze ez azt jelentette, hogy most már ki tudnám fizetni a krakkói utat, amit a hétvégére terveztek, és én a pénz hiánya miatt nem jelentkeztem. Úgy voltam vele, hogy most már hagyom a fenébe, de aztán a barátnőm addig biztatott, hogy mégis megpróbáltam. Igaza volt, mert még pont volt nekem hely. Szóval az ösztöndíj az utolsó pillanatban érkezett. Úgy néz ki Isten is érzi, hogy most már lehet egy kicsit bőkezűbb is az áldásaival. Így tehát végül még se kellett kiülnöm az aluljáróba a gitárral, hogy összeszedjem a kajára a pénzt, pedig már nagyban gyakoroltam a Fürgerókalábakat a helyi erőknek... (lehet hogy Isten igazából rájuk vigyáz, és nem rám)

Amúgy, ezen a bizonyos szerdai napon, március 26-án havazott. Úgy néz ki itt a húsvétot is a Mikulás intézi.

Szóval, rendeztem ezt a bulit. Egyáltalán nem voltak konkrét terveim, hogy mit fogunk csinálni, csak annyit írtam, hogy van rock zene, gitár, hely, sör. Aztán majd improvizálunk.
Mondhatni készültem a dologra, amikor az ember bulit csinál, akkor azért odafigyel a dolgokra, most meg ugye az a nem titkolt célom volt ezzel, hogy kicsit csökkentsem a mellőzöttség érzését. Szóval nyomultam a Realba, és bevásároltam, gondoltam a kaja az nem olyan lényeges, de ne kelljen már most nélkülözni. Szóval a - kölcsönbe kapott - pénzem nem kis része ment el erre, pláne mert ezek a disznók nem tudják egyértelműen kiírni, hogy mi mennyibe kerül, szóval rá is fizettem a dologra. Aztán hazamentem, és kezdődött a nagytakarítás. Kb másfél órát tököltem azon, hogy a kégli úgy nézzen ki, mintha hozzá se nyúltam volna. Spanyol barátaim nem annyira rendszeretőek, ami azt illeti.

Olyan faszán szerveztem a dolgot, hogy az se volt egyértelmű, hogy mikorra kell jönni. Mondjuk a facebookon bejelöltem valamit, de az hasraütésre ment. Szóval csak lassan kezdtek szállingózni az emberek, először a mentorom jött, aztán szép lassan egyenként a többiek is. Mivel hozhattak haverokat is, volt néhány elég új arc. Jól megtelt a lakás, szerintem minimum huszan voltunk. Sajna a szervezés hiánya miatt nem nagyon tudtam összeszedni a társaságot, nem volt közös program. Például a beígért bömbölő metál az elmaradt, mert a laptop hangszórója ugyan szól az egész lakásban, ha csak kevesen vagyunk, de maximumon se hallani ennyi embernél. Legalább a szomszédok nem buzeráltak miatta. Előkerült a gitár is, kicsit idétlenkedtünk vele, de hát balkezes, úgyhogy voltak korlátok. Ez amolyan esélyegyenlőségi nap, mint amikor bekötik a szemed, hogy tudd, milyen vaknak lenni. Persze az emberkék hoztak sört rendesen, meg egyéb löttyöket is, szóval ezzel nem volt baj. Az hiányzott csak igazán, hogy ennyi embert nem tudtam koodinálni - őszintén szólva egyáltalán nem is próbáltam, nem vagyok egy amolyan görcsölős házigazda - és ezért nem indult be valami rendes ökörködés. Azért éjfélkor felköszöntöttük Nikát, az egyik szlovák lányt, akinek szülinapja volt.Ez jól sült el. Szóval a dumálás, piálás, youtube nézés után az emberek elkezdtek hazaszállingózni. Jól érezték magukat, legalábbis saját bevallás szerint. Mondjuk szeirntem is jól sült el, de azért az őrjöngés hiányzott. A végén csak Yakub, a török haverom maradt, akivel elkezdtük nézni a 300-at, de ő már az elején bealudt. Végül sikerült teljesíteni a tervet, és hajnalig nem aludtam. Csak kár hogy olyan öregesen telt addig az idő.

A mérleg tehát pozitív, sikerült kicsit szorosabban haverkodni, azóta többet tudok beszélgetni, meg több ember érdeklődik, hogy megyek-e a társasággal valahova, meg ilyenek. Szóval a partraszállás sikerült. Most már csak nyomulni kell tovább előre. 

Múlt héten elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha én is Erasmus hallgató lennék, és próbálok vegyülni a többiekkel. Sikerült.

Sosem gondoltam volna, hogy pont franciákkal fogok ilyen jól szórakozni, tekintve, hogy nem egyszer lehetett tőlem hallani néhány enyhén előítéletekkel fűszerezett megjegyzést velük kapcsolatban. Úgy néz ki a dolog, hogy van itt egy Guillaume nevű srác, aki talált egy rock klubbot, és facebookon hirdette, hogy menjünk már. Nekem tetszett a dolog - hogy ne tetszett volna, ki voltam már éhezve egy kis zúzásra - úgyhogy mentem. Kezdetben csak hárman voltunk a két francia sráccal - egyébként mindkettő Guillaume -. jól elbeszélgettünk, bár elég erős akcentusuk van, úgyhogy nem mindig értettem őket. Szép lassan szállingóztak az emberek, a végén már többe Erasmus diák volt, mint helybéli, bár ez igazából inkább azt jelenti, hogy a két fellépő banda haverjain kívül nem nagyon voltak. Az első esetében még megértem, mert néhány tini volt az. Cukik voltak, ahogy lengyelül nyomták a Bad Religionre emlékeztető punk dalokat. Kár hogy hamis volt, de hát ha az ember mutál... A másik banda szintén ilyen zenét nyomott, de azért ők már jók voltak. Kajak élveztem, csak sajnos senki nem ment oda tombolni, egyedül pedig kicsit égő alakítani a tomboló tömeget. Azért Guillaume-mal bementünk, és nyomtunk ketten egy kis pogót, jó móka volt. A többieknek tetszett, de úgy látszik, ők azért túl szofisztikáltak ilyen dolgokhoz. Mindegy, végre voltam koncerten, és zúzhattam egy kicsit. Lezúztunk pár sört is, kellemesen beálltam, aztán elhatároztuk, hogy átmegyünk egy másik helyre, amit Parknak hívnak. Ennek az a lényege, hogy befizetsz 10 zlotyt, aztán annyi sört iszol, amennyit bírsz. Az átverés ott van, hogy annyira szar ez a sör, hogy egyet nem bírsz meginni. Találkoztunk még pár erasmuszossal, ezeknek is inkább a mennyiség fontos, mint a minőség. Egy darabig elvoltam ott, de amikor már a korsóm vége felé jártam, éreztem, hogy ez az egy sör ki fog ütni. Úgyhogy irány haza. Elköszöntem attól, aki a környéken volt, aztán elindultam haza. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam, hogy az pontosan merre van, és olyan picsa részeg voltam, hogy a tájékozódási készségem se segített ki. Na jó, részeg nem voltam, inkább csak készültem a közelgő másnaposságra. Szóval eltántorogtam egy csomópontig, ahol aztán feladtam a dolgot. Épp volt ott egy taxi, kérdeztem a faszit, hogy mennyiért hozna haza. Annyira nem vágta az angolt, mert nem értettem, hogy azt mondja-e, hogy thirteen, vagy azt, hogy thirty. Nem volt mindegy, mert nekem csak 20 zlotym volt. Próbáltam tisztázni a dolgot lengyelül, de hát a kezdetleges tudásom még józanul se az igazi. Állítólag a holland nyelv úgy született, hogy egy részeg angol matróz megpróbált németül megszólalni. Hát, lehet hogy most én is feltaláltam egy új nyelvet. A diskurzust nem vittük túlzásba, beültem, azt gondoltam, úgyse vagyunk messze, biztos nem lesz olyan sok. Természetesen amikor megérkeztünk, akkor sikerült kideríteni, hogy harminc zloty volt az út. Hát, ez egy elég égő helyzet volt, szerintem ha nem iszom előtte, akkor le is izzadok, meg minden, de ehelyett csak bizonygattam, hogy szégyenlem a helyzetet, meg hogy "fuck". Kérdeztem, hogy van-e telefonszáma, és komolyan úgy is gondoltam, hogy később rendezem az ügyet. A csávó nagyon nagyvonalú volt, szerintem úgy fogta fel, hogy ez amolyan tanulópénz neki angolból, aztán elengedett. Odaadtam neki az összes pénzt, ami nálam volt, apróval együtt lehetett vagy huszonegy zloty.

Másnap istenverte éles fejfájással ébredtem. Nem sikerült kimászni az ágyból se, úgyhogy az első óra elmaradt, de lengyel 2. felére sikerült beérni. Sikerült számot vetni, és elkönyveltem, hogy csöves vagyok. Volt némi apró az asztalon, amit azért tettem ki, hogy ne húzza a zsebem, mert úgyse ér semmi. Összeszámoltam, úgy 40 groszy jött ki, amin egy olcsóbb helyen akár egy zsömlét is vehetek. Szóval éhgyomorral elvánszorogtam a lengyelre, pont szünetben értem oda. Ott azért látszott, hogy a Park sörét nem bírja az én kifinomult emésztőrendszerem, és fáj a fejem mint az állat. Jól el is szórakoztunk vele, Vera, a csoport másik magyar tagja halkan azért megjegyezte, hogy azért a sliccem felhúzhatnám. Hát öööö... Megfogadtam a javaslatot, és végigszenvedtem az órát. Volt már remény, mivel Kati felhívott, hogy paprikás krumplit főz, és esetleg csatlakozhatok. Lehet hogy Isten azért néha nekem is odadob egy csontot, mert ez most nagyon el lett találva. Így én, az éhenkórász szépen elmentem Katihoz, és annyira telezabáltam magam, hogy ha valaki megnyomja a hasam, akkor hányok. Össze volt már szűkülve a gyomrom, mivel az elmúlt napokban rendesen spóroltam a kaján. Egy darabig le is ültünk, és bámultunk ki a fejünkből, kb. olyan értelmesen társalogva, mint a Sustorgós Mackók, és éreztem, ahogy a vércukrom újra emelkedni kezd. Elújságoltam Katinak, hogy jelenleg kevés eséllyel pályáznék a Varsó Leggazdagabb Embere címre. Tök rendes volt, adott kölcsön 100 zlotyt. Ma már tényleg szerencsés vagyok. Egy idő után összeszedtem magam, és hazamentem. Várt rám az újabb menet. Kicsit beszélgettem asszonnyal a neten, majd elindultam a Socratesba, mivel a szlovák lányok rendeztek ott egy partit. Kicsit unták már, hogy rendre összetévesztik Szlovákiát Szlovéniával, és gondolták, hogy ezt megváltoztatandó csinálják ezt az összejövetelt. Mire odaértem, már jó sokan voltak, és a nemzeti jelleg csak az italokban mutatkozott meg. Viszont, ahogy meghirdették, volt palacsinta. Ki is használtam a dolgot természetesen, az én helyzetemben sose lehet tudni, mikor eszel legközelebb. Persze vinni nem vittem semmit, én rohadék. A buli után - amit később a recepciósok elég fenyegetően felemlegettek a szervezőknek, pedig tényleg nem csináltunk semmi balhét - elmentünk valami Mandala nevű helyre egy német sráccal, két szlovák és egy lengyel lánnyal, meg egy négerrel. Khhm, megígértem magamnak, hogy kevésbé leszek rasszista. Na, szóval egy fekete sráccal, aki Nigériából származik, asszem Austinnak hívják, a vezetéknevét szerintem a South Park releváns részeiből szedte. Reggire számítottunk, de helyette valami freestyle cucc volt. Gyerekek, lengyelül rappelni... :D Szóval itt nem voltunk sokáig, szépen hazamentem, és másnap korábban keltem, mivel a következő buli nálam volt. De ez már egy másik sztori.

Lényegében az a poén, hogy szép lassan pont azokkal haverkodok össze, akiknek a nemzeteiről a legkevésbé barátságosan nyilatkoztam eddig. Na jó, románok nincsenek itt, a cigány meg ugye nemzetiség, nem nemzet. Mondanám, hogy majd ez a jég is megtörik, de asszem a Dunán nem tudnak leúsztatni egy szovjet jégtörőt, amire azért szükség lenne ehhez, úgyhogy ezzel várjunk. Az is elég, hogy ilyen faszán összehaverkodtam az Antanttal, bár Trianont azért még mindig nem emlegetem, arra jók a többiek is. ;)

Fél hét van. Befejeztem a reggelit. Az ember azt gondolná, hogy jó korán keltem, de éppenséggel este fél hét van. Na jó, azért korábban keltem, de úgy igazából a mai napnak se volt valami sok értelme. A fő győzelmem a mosás beindítása, meg egy buli hirdetése azon az istenverte facebookon. Ez utóbbi egy megoldás próbál lenni a disztímiás tünetekre. Most 14-én volt egy hónapja, hogy kijöttem. Ma van pontosan egy hónapja - és még a hétfő is stimmel - hogy találkoztam a többi erasmuszossal. Egy hónappal ezelőtt épp buliba készülődtem, sőt, egy hét bulira, pörgésre, felfedezésre. Ma meg este hétkor reggeliztem. Szerintem ez sok mindent elmond. Mennek a napok pocsékba, és valahogy semmi sem tud rávenni, hogy ráerőltessem a normális kerékvágást az életemre. Kicsit egyedül vagyok, azt hiszem. A többi erasmuszos arc állandóan összejön, meg minden, én meg mindig kimaradok a szórásból, nem hívnak sehová. Valszeg ez azért van, mert ezek többnyire kollégiumos csörték, én meg arrébb élek. Ráadásul a pénzem is durván fogy, kb 40 zlotym lehet ki tudja milyen hosszú időre, mert az a baszott ELTE még mindig nem küldi az ösztöndíjat, pedig már rég elküldtem a papírokat, e-mailre meg nem válaszolnak. Nem mondhatnám, hogy feldob a helyzet. Úgyhogy elhatároztam, hogy még mielőtt felcsapok doom metal zenésznek, megpróbálom megoldani a helyzetet, és idehívom az arcokat, úgyis tele vagyunk hellyel, akkor legalább a sör is olcsóbb, és hát a zene is jobb lesz. Na mindegy, csak úgy mondtam.

Tegnap volt március 15-e, ami kb. 700 kilométerrel arrébb nemzeti ünnep. Én az utóbbi években sosem ünnepeltem meg, sose raktam ki kokárdát, vagy ilyesmit. Valahogy nem éreztem szükségét, olyan nap volt, mint a többi, legfeljebb van egy szabad nap, azt annyi. Most azért kihoztam egy kokárdát, de elfelejtettem felrakni. És ha felraktam volna, mi van? Senki nem kérdezte volna, hogy mit jelent, tekintve, hogy tegnap se találkoztam senkivel, akinek a magyar identitásomat kéne mutogatni. Annyiban nemzeti volt a dolog, hogy tegnap rohadt sokat beszéltem magyarul, mivel Katival elmentünk vásárolni, behoztam ezt a főzős adóságot is - most egész jó lett, mondjuk kaptam némi segítséget - meg néztünk South Parkot. Meg persze dumáltunk mindenféléről. Poén, hogy akkor ismersz meg valakit, akivel mellesleg négy éve évfolyamtársak vagytok, amikor kimentek külföldre. Persze mindig mondták, hogy az ELTE túl nagy ahhoz, hogy rendesen összehaverkodj mindenkivel.

Amúgy, hogy valamit a körülményekről is beszéljek, tavaszodik. Az idő már lényegesen enyhébb, aminek örülök. Szívesebben mászkálgatok erre-arra, előbb utóbb felderítem már a híres parkokat is. Hétvégente a mentorommal mászkálunk múzeumba, most a Citadellát néztük meg, meg beszélgetünk a lengyel történelemről. Marha érdekes, mennyi párhuzam van a két ország sorsa között. Ezeknek is volt néhány teljesen reménytelen felkelése, aminek lényegében annyi értelme volt, hogy megmutatták, hogy velük ne szórakozzanak. Ugyanúgy meggyűlt a bajuk a kommunistákkal is. Megy most itt egy lengyel dokumentum film egy papról, akinek valami olyasmi a neve, hogy Popielszku. Nem tudom megjegyezni a csávó nevét, pedig érdekes figura, olyasmi lehetett, mint nálunk Mindszenty. Ő is felemelte a hangját a komcsik ellen, aminek az lett az eredménye, hogy a  rendőrök elkapták, aztán később a folyóban találták meg a holttestét. Mindez 1981-ben, tíz évvel a SZU összeomlása előtt. Hát, ez tényleg nem volt olyan vidám barakk, mint a miénk. Kicsit hátborzongató, hogy 1981-hez olyan dolgok kötődnek például, hogy Hetfield és Ulrich elkezdik összerakni a Metallicát, meg Lucas elkezdi forgatni a Jedi visszatért. Azért hátborzongató, mert elméletileg Popielszku története közelebb van hozzánk mind térben, mind kultúrálisan, és mégis, olyan távolinak hat, és inkább magunknak érezzük az amerikai popkultúrális eseményeket. Ezek után azt hiszem érzékelhető, hogy az USA mennyire meghódította a világot. Na mindegy, ez csak amolyan elmélkedés. Majd legközelebb remélem valami értelmesről fogok írni.

Elkerülhetetlen volt.
Egyrészt, mert egyszer minden konzerv elfogy, és a franc akar fél évig konzerveket vásárolgatni. Másrészt, mert ezt amúgy is meg kell tanulni. Ezen kívül kaptam már felkéréseket is, pl. Angel, a szobatársam mondta, hogy kéne főzni valami magyar kaját, meg Kati (már kezd kialakulni a helyi magyar diaszpóra) is főzött múltkor brassóit, és hát én ezt csak konzervvel tudom viszonozni...

Szóval, megkértem az asszonyt, hogy adjon tanácsot, hol kezdhetném a távolról sem kiépített főzőtudományom fejlesztését. Ő mondott egy makarónit, ami annyira egyszerű lesz, hogy menni fog. Egy hétig gyűjtögettem a hozzávalókat, készítettem fel magam lélekben, hogy főzni fogok, a sütést, a rántottákat és egyebeket leszámítva először. Mára tűztem ki a konyhábaszállás napját. Mivel beteg vagyok, jó sokat aludtam, aztán felkeltem, összeszedtem a vackokat, elmentem még bazsalikomért, aztán rajta... Odáig még minden gördülékeny volt, hogy szétrancsíroztam a foghagymát. Akkor kezdődött a vesszőfutás, amikor ezt bedobtam az olajba. Lenyűgöző, milyen gyorsan égtek szénné. Mindenesetre úgy voltam, hogy ha már elkezdtem, akkor nincs megállás. Összekutyultam a maradék hozzávalóval, aztán elkezdtem fűszerezni. A barátnőm azt mondta, hogy "ízlés szerint", csak azt kifelejtette a képletből, hogy nekem olyan nincs. Mármint ízlésem. Egy darabig kísérleteztem, hogy legalább én képes legyek megenni ezt a borzalmat, aztán megfőztem a tésztát, keveset, mert nem akartam pocsékolni. Közben előjött Luiz, és ketten láttunk neki a nem kevés bátorságot követelő feladatnak.

Ő azt mondta, hogy neki bejön, de szerintem ez vagy azt jelenti, hogy jól nevelt, illetve póker arca van, vagy azt, hogy nincs ízlése. Ettem már párszor ilyet, és nem emlékszem, hogy ilyen hányás íze lett volna. Azért sikerült legyűrni, de az biztos, hogy hosszú és viszontagságos út van még előttem, míg egyszer valaki másnak is merek majd főzni...

Azért túlzás lenne azt állítani, hogy ez a hely fenékig tejfel. Mint mondtam hasonlít Budapesthez, ami azt jelenti, hogy a hibák ugyanazok. De két alatt sikerült találni pár dolgot, amiket derék vezetőink sikeresebben kezeltek az elmúlt időszakban, mint az itteniek. Még az első nap, amikor bemutatták nekünk az egyetemet, beszéltek nekünk a kultúrális sokkról, amivel meg lehet küzdeni, ne ijedjünk meg.

Mostanra már eszembe jut pár dolog, amivel a helyiek sikeresen felhúztak; gyűjtögettem a sérelmeket, mint valami kibaszott pszichopata, és most leírom.

Az első, amit mindig megjegyzek, az az éjszakai közlekedést. Ugye az ESN állandóan szervezi a bulikat, én meg jó későn indulok haza. Eddig kétszer tévedtem el, persze mindkét alkalommal hófúvás volt. Az első jobbára az én hibám volt, mert nem vágtam még, hogy mi a megálló neve, ahol le kell szállni, így a környezet alapján saccoltam meg. Hát...Majdnem jó helyen voltam. Sajnos rossz irányba indultam, és gyalogoltam egy nagyot. Már a dér kiült a szakállamra, mire hazértem. A másik eset az volt, amikor szintén nem tudtam, hol vagyunk. Első hét, ugye. A nappali buszokon ki szokták írni, hogy mi a következő megálló, de az éjjeliekről ezt lespórolják, mert ugye mindenkinél van GPS. Azt ugyanis nem látni, hogy mi a megállók neve, mert ahhoz le kéne szállni. A busz nem áll meg mindenhol, úgyhogy a franc tudja, hogy hány megálló mellett megy el, miközben te ücsörögsz. Így lett hát, hogy később szálltam le. Na, mondom fasza, lehet gyalogolni, mert fél órát nem fogok egy helyben állni ebben a zergebaszó hidegben. Még az első héten kifingott a kabátomon a cipzár, úgyhogy mondhatni éreztem, hogy itt északon tél van. E remek körülmények között értem oda a másik, szintén megfelelő busz állomásáig. Nézem, mikor jön. Egy perc múlva. Nem lehet ekkora szerencsém! Hát, nem is volt. A busz jött, de nem állt meg. Én néztem, hogy mi van már, szerinted mégis mi a kurva anyádért állok éjszaka fél háromkor a hófúvásban, te pöcs, aztán integettem is neki, de elment. Kati később mondta, hogy itt le kell inteni az éjjeli buszokat. Hát, én ezt már csak beintéssel tudtam megoldani, meg üvöltöttem utána néhány jókívánságot magyarul. Be kéne ezeket íratni valami nyelvtanfolyamra, csak hogy tudják, anyuci miért csuklik annyit. Úgyhogy megint túráztam egyet. A közlekedéssel még annyi bajom van, hogy itt nincs ám kombinó, viszont ugyanakkora tömeg érdeklődik a villamos iránt, aminél mellesleg egy Smart is több embert tud elvinni. Viszont jó ritkán jár, hogy ne a férőhelyek száma bassza fel leginkább az ember agyát. Vasárnap meg nincs metró. Ez az ország tényleg átkozottul komolyan veszi a kereszténységet...

A beengedésekkel se vagyok mindig rendben. A legemlékezetesebb dolog az volt, hogy nem engedtek be egy Tabu nevű klubba. Mert csak. Mindenki bemehet, én nem. Kérdeztük, hogy mégis mi a gond, angolul, lengyelül, de az őr baszott válaszolni. Gondoltam, biztos túl ittasnak tűnök, ebben mondjuk lett volna valami, de szerintem meg lehet mondani. Az egyik srác szerint nem voltam elég buzis, mert ez egy "olyan" bár. Hát, ez mondjuk zene füleimnek, de szerintem ő se tipikusan az az ember, akit a melegek leszólítanának, őt meg beengedték volna. Elég bántó volt amúgy a dolog, így, hogy nem mondták meg, hogy mi van, kérdeztem is, hogy maradt-e itt valami a III. Birodalomból. A lengyelek nálam is szarabbul érezték magukat, páran el is jöttek velem, és mondták, hogy remélik, hogy azért többet fogok tapasztalni a lengyel vendégszeretetből. Szerencsére a mérleg a pozitív oldal felé hajlik így is.
Más jellegű gond a Learning Agreement intézése. Mondjuk a nő, aki aláírhatja, az még a fogadóóra idején se volt benn először, aztán meg kiderült, hogy két kurzusra, amiket kivételesen be is tudnék otthon számíttatni, nem mehetek. Mi a francnak nem tudta volna ezt akkor mondani, amikor még januárba elküldtem neki a listát?

Ami miatt igazából elkezdtem ezt az írást, az az albérlet. Az komoly probléma. Azt látom, hogy itt minden lakás drágább, meg minden, de bazmeg, csak abból, amit én fizetek, egy teljes lakást tudnék kibérelni odahaza. Márpedig ez az ország kb. hasonló helyzetben van, szóval erős a gyanúm, hogy a külföldi mivoltunk húzza fel így az árat. Hogy rohadna meg a vén szarházi. Aszongya, jön majd, és elmagyarázza, hogy mi mennyi. Hát ez igen nagylelkű, csak egy kurva szót nem tud angolul, de legalábbis nem beszéli jobban a nyelvet, mint én a lengyelt. Bár lehet, hogy én már jobb vagyok lengyelből... Szóval van egy olyan érzésem, hogy márciusban vagy egy újabb lakótársat kell keresni, vagy egy másik albérletet, mert én ennyit még egyszer nem akarok kicsengetni. Annyira azért nem jó ez a hely. Februárért is sokat fizettem, de akkor még úgy voltam, hogy most nem kezdek el kekeckedni, úgy, hogy csak most jöttem. Meg eleve, honnan a náthásból tudja, hogy mennyi lesz a számla márciusban? Vagy hogy a fenében van ez?!!

Ezek javarészt apróságok, de csak felbosszantanak, pláne, hogy mégiscsak idegenben vagyok, itt alap dolgokkal is meg kell küzdeni.
A "adaptációs" órán még az első nap kérdezte a csaj, hogy mit tudunk csinálni, amikor hirtelen kicsúszik a talaj alólunk a külföldön. Mondtak ezek minden marhaságot, hogy "felhívom apukát", meg hogy sportolok, meg mittomén, én inkább nem szólaltam meg. Az én stratégiám, ha ideges vagyok:
Iszom.
Gitározok.
Bőgetem a metált.
Üvöltök.

Szóval ez a pár jól begyakorolt módszer megy "azokon a nehéz napokon". Például ma is ezekkel foglaltam el magam. Ezeken kívül is van néhány módszer, pl. beszélek az asszonnyal, játszom, írok valamit a szerepjátékra, de igazából itt mindent elölről kell kezdeni, és úgy látszik, ezek a legalapvetőbbek. 

Csak hogy legyenek tanúi az adaptálódásnak. Egyre jobban beilleszkedek a spanyolok közé, többet beszélgetünk, meg szoktunk együtt kajálni is. Valamelyik nap pl. össznépi csirkehússütés volt, persze én inkább a mosogatás részét vállaltam, amivel szerintem mindenki jobban járt. Aztán néztünk pár marhaságot a youtube-on, meg ilyenek. Lassan kezdek csapattaggá válni, aminek örülök. Per pillanat a privát szférám is megvan, mivel a szobatársam átment a másik szobába a jobb ágy miatt, szóval királyság. Lehet, hogy leszünk még, és akkor egész olcsó lesz a cuccos, de szerintem ha hárman maradunk, az se lesz rossz.

Amúgy túl sokról nem tudok most beszámolni, néha találkozom az arcokkal, beszélgetünk, fejlesztem az angolom, meg ilyenek. Talán csak annyi új van, hogy kiragaszgáltam az otthonról hozott Pszinapszis plakátokat, úgyhogy megcselekedtem, amit megkövetelt a haza :) 

Itt konkrétan a tegnapi meetingről lesz szó. Úgy kezdődött a dolog, hogy volt a városban egy ilyen Mermaid Hunt nevű játék, kb. ugyanaz, mint ami még az egyetem elején volt, a gólya-héten. Eléggé sietősre vettük a figurát, szóval sokat nem láttunk a városból, de legalább harmadikak lettünk, és nyertünk egy vodkát. Tanakodtunk, hogy na, akkor most hol igyuk meg, én meg mondtam, hogy lehetne mondjuk nálam, itt nem zavarunk senkit. Így is lett. A csapatom főleg törökökből meg koreaiakból állt egyébként. Vettünk sört meg csipszet is, és mivel nem ettünk előtte semmit, hamar megéreztük a piát. Nem egy egyszerű dolog ittasan kifejezni magad egy olyan nyelven, amiből amúgy se vagy perfekt... Itt voltak estig, jól elvoltunk, kaptak egy kics villányi bort, meg konzerv gulyást. Szóval nem volt rossz. A végére azért alaposan lefáradtam, megéreztem a piát is, szóval nem emlékszem mindenre teljesen. Azt tudom, hogy én voltam az egyetlen, aki megadta Yakubnak a piák árát. Aztán bedőltem az ágyba, ruhástul, és elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy valaki bejön a szobába. A spanyol srác volt az, aki eddig Szlovákiában síelt meg megfázott. Szóval most már van egy szobatársam. Őszintén szólva én jobban szeretnék egy saját szobát, de minél többen vagyunk, annál kevesebbet kell fizetni. Majd megtárgyaljuk, ezen a héten még szoknom kell az együttélést biztosan, aztán megbeszéljük a továbbiakat...

Na, ennyit a rendszeres írásról. Szerencsére nem volt rá időm.

Az a bizonyos buli, ahová az előző bejegyzésben készültem, elég jól sikerült. Az volt a lényege, hogy összeismerkedjünk a többi erasmuszos emberkével, szerveztek rá játékot, meg minden. Találkoztam magyarokkal is, meg beszéltem egy csomó arccal, akit eddig nem ismertem. Szerintetek gáz, ha minden külföldivel Trianonról beszélgetek? Szerencsére a franciákkal meg a szlovák csajjal kihagytam a témát, de pl. Leo barátommal, aki olasz, jó sokat beszélgettünk területi kérdésekről. Elmesélte az otthoni maffia-ügyeket, meg az észak-dél ellentétet, én meg a török hódoltságot meg a világháborús szívást. Meg szó volt a kommunizmusról is, meg annak emlékeiről. Kérdezte, hogy mi maradt meg nálunk (Varsóban pl. a Centrumnál van egy istenverte nagy épület, ami a komcsi elnyomás szimbolóma egyébként), én persze nem tudtam megállni, hogy ne a kormányt mondjam elsőnek. Hehe. Amúgy ez az Erasmus arra nagyon jó, hogy kibékülj azokkal a népekkel, akiknek anyázni szoktál a tévé előtt, amikor a hírek mennek. Például az elmúlt hónapok miatt nem igazán vagyok jóban Szlovákiával, és amikor a szlovák lánnyal beszélgettem, akkor kiderült, hogy valahogy ők is úgy vannak a vezetőikkel, mint mi, mondhatni nem szívesen vállalják őket. Még a franciák is a szívembe lopták magukat, mondjuk őket nem csak a történelem órákon helyeztem tiltólistára, hanem a személyes tapasztalataim se voltak túl jók velük kapcsolatban. Na, most már minden meg van bocsátva, halál jó arcok. Egyébként az egyikük barátja volt Ophélie-nek, annak a lánynak, akinek múlt héten találták meg a holttestét a Dunában. Mondhatni ez a téma kevésbé volt vicces, igazából Trianon talán mégis jobb lett volna, de hát ő hozta fel... És persze a lengyelekkel kapcsolatban is változnak az attitűdjeim, de ez igazából annak köszönhető, hogy kicsit utánanéztem a történelmi tényeknek. Eddig amolyan zsákmányállatnak képzeltem el a népet, akin mindenki könnyedén végigmegy. Most úgy tűnik, hogy ők azért kiálltak és kiállnak magukért, történetesen jobban, mint mi. Talán ez lehet az oka annak, hogy sokszor az a benyomásom, hogy lemaradtunk hozzájuk képest. Na, szóval összehaverkodtam az emberekkel, kiderült, hogy elég sokan szeretik a Metallicát meg Nightwisht, ami szintén jó téma tud lenni. Az egyik srác, Burak, aki török, még játszik is egy bandában odahaza basszuson. Tisztára úgy néz ki, mint Serj Tankian, bár a Systemet csak módjával szereti, tekintve, hogy ők kifejezetten rühellik a törököket, néhány múltban elkövetett ballépésük miatt, mint pl. népirtás. Azóta voltam még kettő összeröffenésen, elég jó volt mindegyik, és a nyelvtudásomnak is jót tett ez a kis gyakorlás. A tegnapin volt karaoke is, elénekeltük a Gyöngyhajú lányt. A vicc, hogy több lengyel volt a rögtönzött zenekarban, mint magyar, mondjuk ők magyar-szakosok, és beszélik is a nyelvet. Még az egyik francia srác is csatlakozott a végén. Amúgy meglepő, hogy mennyien voltak már Budapesten, illetve hogy miket tudnak az országról. Többet, mint Litvániáról, mint kiderült, amikor Lina, a litván csaj kérdezte, hogy mit tudunk róla. Hát, izé...semmit.

A legjobb, hogy nem csak azt tudják, hogy viszonylag jók vagyunk borban, meg van egy pöpec fővárosunk, hanem a pszichológusainkról is tudnak ezt-azt. Konkrétan itt az egyik kollégáról, Christianról van szó, aki szintén olasz. Egyrészt ismerte Ferenczi trauma-elméletét, másrészt, amikor felfogta, hogy Bálintnak hívnak, megkérdezte, hogy Bálint Mihályról és Alice-ról kaptam-e a nevem. Szerintem ez azért már valami.
Persze érdemes pár szót ejteni az órákról is. Először is, itt is van egy IZU, ami csakúgy, mint nálunk, lényegesen lepukkantabb a fő campusznál. Átkozottul szűk folyosók vannak, meg fa padló van mindenütt, viszont könnyebb géphez jutni. Mondjuk az IZU gépparkját felülmúlni nem egy komoly kihívás. Az első órán az a kellemes meglepetés ért, hogy mindent értek, amiről szó van, mind nyelvi, mind szakmai értelemben. Megszólalni azért nem nagyon merek még. Ma persze már kellett, tekintve, hogy a művészetterápiás csoport nem igazán előadás-jellegű. Hát, bőven kell még fejlődni, de azért haladok.

Összegezve, eléggé otthon érzem magam. A bulik kiköpött kari-bulik, az emberek mintha az ELTE-ről jöttek volna, az ESN-esek olyanok, mint a HÖK, és a pszichológiai tanszék is olyan hangulatos kis lepratelep, mint az IZU. A város nagyon hasonlít Budapestre, meg a lakói is. Még a metrókocsik is ugyanonnan vannak, mint nekünk. A közlekedésből mostanra azért sikerült kiszeretni: az igaz, hogy lényegesen olcsóbb, de nekik csak egy metrójuk van, mi meg ugye az elsőt már jó száz éve raktuk össze, és most bajlódunk a negyedikkel. Persze otthon van is ebből dugó rendesen, de az az igazság, hogy metró nélkül még nagyobb van, legalábbis itt reggelenként néha felpiszkálják az agyam. Persze ez a metró téma érzékeny, igazából nem hiszem, hogy a varsói tapasztalatok lelkesebbé tesznek az építkezéssel kapcsolatban, de ez azért elég szembetűnő különbség.

Anoon Bondara Jedi Mester bölcsességével lehet a legjobban a szemléltetni az elmúlt másfél napot.

Tegnap, azaz 15-én nem nagyon történt semmi. Luis valami brutál partiban volt, Piotrek is lelépett valamikor. Én meg itthon döglöttem, kísérletezgettem az egyetem cuccaival, pl. a helyi ETR-rel, ami itt USOSweb néven fut. Nem rossz, de más mint az ETR, az tény. Kicsit a webes vásárlásra emlékeztet, pláne hogy a kurzusfelvétel ikonja egy bevásárlókocsi. Némi böngészés után megtudtam, hogy két kurzus kimaradt a felvett kurzusaim közül, pedig azt be tudnám itthon számíttatni. Hát ez aztán remek... Aztán játszottam egy kicsit, majd végre rávettem magam, hogy egyek. Ez nem volt egyszerű móka, mivel ahhoz előtte mosogatni kellett. Akik közelebbről ismernek, nem mondhatnák, hogy rendmániás vagyok. Valszeg azért, mert nem a lakótársaimhoz viszonyítanak. Ezt a disznóólat bazmeg... Cigicsikk, teafilter, zöldségdarabok rohadtak a mosogatóban, nem is ment le a víz. Nem végeztem az egésszel, de egy óra tökölés után már emberibb arca volt a dolgoknak. Délután meg este az asszonnyal cseteltem, most már ment a videókamera is, este meg Luizzal játszottunk GTA-t meg valami autóversenyt, meg megbeszéltük, hogy milyen jó is a Metallica. Szuzi MSN-en meg is jegyezte, hogy milyen jól eltaláltam a dolgot: korábban azt mondtam, hogy jó ha két ember szereti a metált Varsóban, és lám, együtt lakok az egyikkel.

A mai nap azért lényegesebb. Reggel egyedül sikerült bejutni a városba, bár az újságosnál többet nem veszek jegyet, mert nem beszél angolul, én meg lengyelül, és ez nála valahogy azt jelenti, hogy nekem a legdrágább jegyet kell adja. Itt ugyanis kicsit másképp működik a rendszer, mint Budapesten, de ami azt illeti, még ez a legdrágább jegy sem volt annyi, mint otthon a legolcsóbb. Csak éppen fél zlotyval többért 24 órás jegyet kaptam volna. Na, szóval beértem a városba, út közben megreggeliztem, aztán felhívtam Mariát, a mentoromat, hogy akkor mi van a találkozással, mert azt e-mailben nem sikerült teljesen lezsírozni. Végül arra jutottunk, hogy majd magam megyek az egyetemre, szerencsére sikerült pont egy olyan sráctól útbaigazítást kérnem, aki arrafelé tartott. Az ő segítségével szereztem a 24 órás jegyet is. A buszon egy srác hallotta, hogy angolul beszélünk, és amikor látta, hogy az egyetemnél szállok le, megkérdezte, hogy én is erasmuszos vagyok-e. Így ismertem meg Karstot Belgiumból. Az eligazítás szünetében már meg is volt a közös témánk: Trianon és a sör. Jó gyerek ez. Szerencsére az előadásokat értettem, bár tény, hogy nekem alapvetően nem a megértéssel vannak nehézségeim... És itt jön elő a mai cím: ne várj semmit. Valahogy úgy jöttem le Varsóba, hogy nem voltak elvárásaim, majd lesz ahogy lesz. Paráztam nagyon, hogy hülyét csinálok magamból a nyelvtudásommal, de szerencsére sikerül megértetni magam másokkal, meg haverkodtunk is a többi diákkal. Ők se perfektek egyébként angolból, viszont a helyiek elég jók. Az egész városról meg az egyetemről eddig az a benyomásom, hogy olyan, mint Budapest meg az ELTE, csak tíz évvel fejlettebb. Az előadások után volt egy workshop a kultúrális dolgokról, igazából feszültségoldónak volt jó, aztán két diák körbevezetett minket a fontosabb helyeknél. Én is kaptam lengyel SIM kártyát, meg kikódoltuk a telefont is. Nem volt nagyon olcsó, de annyira drága se. Itt igazából vagy ugyanannyiba, vagy kevesebbe kerülnek a dolgok. Mondom én, hogy ki kell rúgni a politikusainkat... Esetleg kérünk kölcsön majd innen párat, a régi perszonálunióra meg a nagy barátságra hivatkozva. A végén kajáltunk egy lengyel hagyományokat fenntartó étteremben. Ilyen drágán se fogok enni többet, azt hiszem. Összehaverkodtunk valamelyest az arcokkal, meg pirogot ettünk. Nem mondom, hogy rossz, de engem azért nem vett le a lábamról. Szerintem valami éhezés idején találták ki, aztán valahogy nemzeti étel lett. Végül sikeresen hazajöttem, bár a közlekedéssel azért még jó lesz ismerkedni egy kicsit.

Ma este buli lesz, remélem folytatódik a nyerő széria.

2009.02.14. Naszóval, ott folytatom, ahol abbahagytam. Mivel is kezdjük a témát? 1, Mint kiderült, a mentoromról semmit nem tudni. Írtam neki tegnap, és paráztam is, hogy lehet hogy kinn volt az állomáson, ahol én ugye kihagytam a leszállást, szóval emiatt főtt a fejem. 2, Kati lemondta a megbeszélt albérletet, mer' drága. Ez mondjuk igaz, tényleg az volt. Csak én most hol fogok aludni? 3, Pár szót leszámítva nem tudok lengyelül, meg mint később kiderült, az angolom is jelentősen megkopott... És igen, úgy tűnik, hogy minderre van megoldás. Mégpedig a következők. 1, A mentorom most jött haza Franciából, nem tudott velem foglalkozni. Ellenben Anna, Kati mentora már korábban is váltott velem e-mailt, és elég lelkiismeretesen nyomja ezt a témát, szóval már voltak is megoldások a problémákra. Pl segített levadászni a mentoromat, meg intézkedett albérlet ügyben. Korábban volt róla szó, hogy esetleg összebútorozhatnék pár spanyol arcokkal, most megint elővette őket. 2, Katinak szabályos bűntudata volt, ezért sokat segített. Ez nem egy elhanyagolható dolog, különösen hogy azt az istenverte sok cuccot a kocsi vitte el, és nem én. Ráadásul a rokona, Zsiga bácsi egy étterem tulajdonosa, és velég nagyvonalú a vendégeivel. Nem gondoltam volna, hogy külföldön eszem majd igazán jó magyar ételt... Szóval nem voltam magamra hagyva, sőt, szégyen, nem szégyen, igazából helyettem oldották meg a problémákat, nekem csak a dobzse-dobzse jutott, csak magyarul. 3, Hát ennek még odébb van a megoldása, de majd lesz valami. Azért azt a pár lengyel szót, amit tudok, szívesen fogadják, és kólát meg sört már így is tudtam venni. Na, lényeg a lényeg, előkerült Maria, a mentorom, aki eléggé vágja az angolt, én ezzel sajna nem büszkélkedhetem, de azért megértettük egymást, függetlenül attól, hogy Kati azért jobb beszélgetőpartner mindkettőnk nyelvén. Megkereste a spanyolokat, eljöttünk megnézni a cuccost, ahol Luis, egy spanyol srác fogadott minket. Megmutatta a kéglit, meg minden, egész korrekt kis cucc, net meg van. Mint kiderült, pont itt lakott korábban a Barna Marcsi, és megtanította nekik, hogy "szopjál le". Luis úgy tudta, hogy ez azt jelenti, hogy fuck you, de hát ha nekem folyékonyan megy valami angolul, az a káromkodás, így nagy lelkesen pontosítottam a tudását. Igazából én már úgy jöttem ide, hogy ha nincs valami orbitális gáz, nekem jó lesz a kecó, nem akarok csövezni valahol, így meg is állapodtunk, hogy felhozzuk a cuccot, aztán jó lesz. Az étteremben aztán elváltunk Mariától, aki ment haza, Katiék meg elhoztak engem meg a holmit, aztán itt maradtam. Kicsit haverkodtam Luizzal, ő is hallgat metált, meg tud pár dolgot Budapestről, pl hogy ott vannak a legjobb pornósztárok. Hát, többet tud ő az én országomról, mint én az övéről, pedig arányaiban talán a spanyolok többre vitték... Egy darabig elbeszélgettünk hazánk e nemes exportcikkéről, sajnálkoztunk, hogy az olyan profik, mint Mischelle Wild elhagyják a szakmát, de azért mindig vannak új tehetségek... Aztán beállítottuk az én gépemre is a netet, és sikerült beszélnem az asszonnyal. A msn után lementem sörért, gondoltam az jó, ha az új lakó bemutatkozik, meg közben megjött Pjotr is meg valami lány, mint újabb lakó, szóval gyűlünk... Na, szóval megtaláltam az éjjelnappalit, ahol persze egy kurva szót nem beszélnek angolul, de sebaj, a chdalbym piwo azért ment, már ha egyáltalán így kell mondani. A lényeget azért megértettük. Megyek haza szépen, de úgy látszik, itt se divat felszórni a járdát, mert a jégen akkorát estem, mint az ólajtó. Hallottam az egyik üveg koccanását a járdán. Na, gondoltam, akkora ütés azért nem érte, de azért megnézem, nem tört-e el. Nem a lófaszt. Az egyik üveg darabokban volt, és jól eláztatta a táskámat. Persze hogy abban a fakkban voltak a papírjaim. Gyorsan kipakoltam belőle, szerencsére menthető a helyzet, aztán összeszedtem a romokat, és tovább mentem. Azért egy szilánk beleállt az ujjamba, csak hogy jól összevérezhessem a kapucsengőt. Hát hiába, magyar virtus. Fent elújságoltam, hogy "I've sucked it", őket azért érdekelte a vérző seb is, de átérezték, hogy mi a fő probléma, Luis be is vetette a magyar-tudását, és mondta, hogy "kurva". Igaza is van. Én is alakítottam rajta azért kicsit, mondtam, hogy ez az a helyzet, amikor mi magyarok azt mondjuk, hogy picsába. Csak hogy érezze, hogy milyen szép árnyalt az én édes anyanyelvem. Végül a háziak elvonultak, szóval én egyedül ültem le a naplókhoz, közben iszom a sört, meg bömböl a Metallica. Szerintem ez nem volt egy rossz nap. Minél többet szívtam valamin, annál jobban jöttem ki belőle. Remélem ez meg is marad, mármint nem a szívás, hanem az, hogy mindig valami jó sül ki a dolgokból.

2009.02.13. Hát, elkezdődött a nagy út. Péntek 13-án, mert hát mikor máskor, ha nem egy ilyen szerencsés napon, este kihurcolt a vonat az országból. Előtte persze rohangáltam egy kicsit, szerződés, cuccok, stb... A vonat marha kényelmes volt, kényelmes lett volna az ágy, csak sajnos arra nem gondoltak, hogy valahova a cuccot is rakni akarom majd, így kénytelen voltam fél éves holmival együtt aludni. Illetve az alvás nem nagyon ment. Hat ágyas kabin volt, meleg, mint egy keltető, nem kevés lábszaggal és hortyogással édesítve az álmomat. A szlovák területeken ébren voltam, láttam egy istenverte nagy euró jelet kivilágítva. Úgy látszik, ők büszkék valamire... Mondhatni az érkezés remekül ment. Nem nagyon siettem el az összepakolást, gondoltam a Warszawa Centralna az utolsó állomás. A kaller bejött szólni, hogy menni kéne, én addigra már egyben voltam, csak éppen ennyi táskával nem fértem ki az etiópokra szabott ajtón, úgyhogy még javában a vonaton voltam, amikor az elindult a következő állomásra... Szerencsére az még mindig Varsó volt. Kati felhívott, hogy hol vagyok, aztán megbeszéltük, hogy majd felkapnak. Így is lett. Valahogy nem pánikoltam agyon magam, pedig se mentor, se kégli... Hát, így kezdőtött a nagy utazás...