Hát, egy kissé mintha el lennék maradva az irkálással. Ahogy az ezúttal a Megadeth-től kölcsönvett címből is lehet látni, ismét egy zsörtölődős post következik. Mostanában azon elmélkedem, hogy ha egyszer össze kell foglalnom az Erasmus-élményeket, akkor mi lenne a legjobb eszköz erre. Asszem a legjobb választás egy Metallica album lenne. Van benne feszes tempó, full depresszió, harag, vidámság, lendület. Fel és le megy a hangulat, összességében kemény egy cucc.
Ezt a meglátást a Krakkó utáni időszak idézte elő. Kicsit változott a leosztás, és mondhatni búcsút mondhattam az addigi láblógatásnak, többek közt ezért maradtam el a bloggal.
Kezdődött azzal, hogy az eddigi saját szoba megszűnt. Hazajövök Krakkóból, és látom a macskát, meg az új lakótársat, Paulinát az eddigi területemen. Luis mondta ugyan, hogy jön majd egy csaj megnézni a kéglit, de arról nem volt szó, hogy már azelőtt beköltözik, hogy én egyáltalán tudnám, hogy ki a franc ez. Kicsit azért húzta az agyamat, hogy a személyemet érintő döntésekből ilyen faszán kimaradok. Annál is inkább mert nem bírom a macskákat. Kiváncsi voltam, hogy felmerül-e a kérdés, hogy pl. allergiás vagyok-e ezekre a dögökre. Jobbik eszű hispán barátomnak, Angelnek valamikor késő este eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ez egyáltalán nem kizárt, és úgy mellékesen megkérdezte. Én mondtam, hogy kurva nagy szerencséjük van, hogy nem. Mégis mi a francot csinálnak, ha kiderül, hogy allergiás vagyok rá? Be kellett lássa, hogy erre nem is gondoltak. Asszem ez jól jellemzi a helyzetet. Nyilván nem én vagyok a lakás ura, meg ilyesmi, de a territóriumommal kapcsolatos kérdésekben döntési jogom van. És ez a döntési jog jobb helyeken nem abban merül ki, hogy megszoksz vagy megszöksz. Körülbelül egy hétig volt bennem ez a dolog, aztán láttam, hogy igazából ők a maguk módján próbálnak odafigyelni az emberre, csak hát úgy néz ki e téren kicsit képzetlenek. Nem mintha ez rám nem volna igaz, tekintve, hogy ez időszakban a barátnőm egyre többet rótta fel nekem ezt. Mondhatni ment néha a balhé az msn-en, ami tovább emelte a hangulatot. Szóval, végül lezártam magamban úgy a dolgot, hogy a legutóbbi fizetésnél pont én hangoztattam a leghatározottabban, hogy szerezni kell még egy embert, mert az akkori kondícióval a lakbér vállalhatatlan. Krakkó március végén volt, jött az új hónap, nem volt idő válogatni. Szóval tulajdonképpen teljesen érthető a manőver. Másfelől biztos vagyok benne, hogy Luis, aki Paulinát hívta, nem ezen az alapon döntött, hanem egyszerűen talált egy lányt akit esetleg majd megbaszhat (mint utóbb kiderült, erre egész jól ráérzett). Erről eszembe jut az a vicc, hogy Isten megteremti Ádámot, majd elmondja a használati utasítást. "Ádám, adtam neked agyat, hogy tudjál gondolkodni és dönteni, és adtam neked nemiszervet, hogy tudjál szaporodni. Sajnos a két szerv egyszerre nem működik."
Eljött a beadandók ideje. Ha magyar cuccról volna szó, simán összedobnám egy fél nap alatt, de az angol sajnos kevésbé tempós. Jó sok időt elbasztam velük, főleg az elsővel, különös tekintettel a motiváció hiányára. Késtem is mindkettővel rendesen, illetve a másodikkal csak egy hetet. Aztán előadást is kellett tartani, az is poén volt, ahogy ott hebegtem angolul... Persze nem gyakoroltam be, tekintve, hogy aznap reggel írtam meg. Azen kívül felvettem még némi plusz tevékenységet, ami szerintem elég hasznos, bár jó sok problémát hozott a konyhára. Azt most nem írom ide le, hogy mi, szerintem az olvasók többsége úgyis tudja, hogy mit csinálok, amikor nem tanulok. Na, hát visszacsöppentünk a jó kis feszített, rohangálós, fárasztó életbe. A sok tennivaló persze adott valami keretet az életemnek, aminek azért örültem. Végre volt miért felkelni, volt valami extrinzik motiváció a sajnálatosan gyenge intrinzik mellé. Önismereti szempontból nem mondhatnám, hogy biztató eredmény, hogy be kell állítsak magamnak mindenféle kötelezőt, ami normális életre sarkall, ahelyett hogy én sarkallnám magamat. Valszeg ezért marad mindig minden az utolsó pillanatba - ha nincs baj, amiből ki kell verekedjem magam, akkor egyáltalán nem is csinálok semmit. Hogy az Isten baszná meg azt az érett személyiségem.
Na, és most jön a sztori, ami igazából címadója volt ennek a bejegyzésnek. Az előzmény az, hogy elmentünk a lakótársakkal csapni egy görbe estét, kocsmáztunk, játszottunk, meg minden. Jó kis móka volt. A lakás olykor hajléktalan szállóvá alakult, jönnek haverjai meg testvérei a többieknek, és itt basszák a rezet egész nap. Az persze más szitu, ha valaki Danzig, bocsánat, Gdansk mellől lejön pár napra, de aki három megállóra lakik innen, az a vicc kedvéért haza húzhatná a belét időnként, mert egyesek csak szimplán lakni szeretnének itt, és nem haverkodni. Na jó, nevesítsük az előző mondat szereplőit: az "egyesek" alatt engem kell érteni, az "aki" pedig a többiek kezdetektől antipatikus haverja, Alex, illetve Ale'. Több kísérletet tettem rá, hogy megkedveljem Alét, de ezidáig a maximum a semlegesség volt. Miután a most leírt eset megtörtént, mindketten beláttuk, hogy bizony vannak az életben kivitelezhetetlen dolgok.
Szóval az úgy volt, hogy valamelyik nap hullafáradtan bedőltem az ágyba. A lakótársak elmentek bulizni, én meg aludtam. Hallom ám valamikor hajnali három-négy körül, hogy hazajöttek. Felkapcsolják az előszoba villanyt, és mivel a szoba ajtaján üveg van, a szoba elkezd fényárban úszni. Na, de örülök nekik, nem baj, biztos mindjárt lekapcsolják. Persze jó hangosak. Gondoltam most már lassan rájönnek, hogy jé, hazaértek a kocsmából, és errefelé más a protokoll, azt még kivárom, aztán visszaalszom valahogy. Erre betrappol Angel, a szobatárs, és mondja, hogy milyen jó, hogy ébren vagyok, velük tarthatnék, mert a konyhában ők most sültkrumplit sütnek, meg zenét hallgatnak, és milyen jó a hangulat. Én szép türelmesen tájékoztattam, hogy momentán a jó hangulat nem mindenkit jellemez, és én inkább aludni szeretnék. Gondoltam erre azért tekintettel lesznek. Annál, hogy igazam van, csak azt utálom jobban, ha tévedek. Mert hamarosan bejött a mi Ale' barátunk rikoltozva, hogy mi az hogy én alszom, party-time van, és pattanjak ki az ágyból, menjek ki a konyhába. Mondom, dolgom van holnap, majd máskor. Ők persze meg voltak rökönyödve, hogy milyen dolgom lehet Erasmuszon. Ezt egy kicsit ingerültebben reagáltam le, de azért még mindig reménykedtem, hogy lesz ebből alvás, úgyhogy visszafogtam a dolgot. Kimentek, ment a buli tovább, szól a zene, röhögcsélés, elkezdenek játszani Angel kockajátékával, Ale' vonyít, mintha zombik rágnák a répáját. A csajok valamit foghattak az üzenetből, mert néhe próbálják csitítgatni, de hát ugye a spanyol virtus... Dühösen forgolódom az ágyban, és próbálom meggyőzni magam, hogy nem lesz abból semmi jó, ha kimegyek alsógatyában, és szétverek a kis szögletes buksiján egy széket. Ale' azonban úgy döntött, hogy elébe megy a sorsának. Másodszorra is bejön, és rikoltozik, hogy tessék felkelni, ne legyek már ilyen izé. Hát, itt szakadt el a cérna, meg egyúttal szolidan bimbózó barátságunk Aléval is. Kiugrom az ágyból, és üvöltve zavarom ki. Angolul csak annyit tudok, hogy "fuck off", úgyhogy bevetem a magyar "takarodj ki azonnal a hülye kurva anyádba mert széttéplek te kis geci" javaslatot is. Ő ebből persze csak a kurvát értette, de a non-verbális jelzéseket fogva sikerrel megfejtette az üzenetet, miszerint ő most veszélyben van. A többiek kivonszolták, ő még valamit ugatott, szerencséjére nem értettem. Így hát tovább forgolódtam egy darabig, míg csend nem lett. Baszottul nem tetszik, hogy Ale' dönti el, hogy mikor alszom, és nem én. Az oké, hogy tovább szoktam fennmaradni, mivel Angel későn fekszik, ez kompromisszumokkal egész jól megoldható. De bassza meg, nekem ne hozzanak fel ilyen részeg kis seggfejeket a lakásra. Biztos meglepő, de van itt egy negyedik lakó is.
Másnap természetesen elaludtam, így nem sikerült elintézni, amit akartam. A többiek érezték, hogy most nem igazán vagyunk jóban, így nem beszéltünk egész nap. Én bőgettem a Slayert, sejtettem, hogy ők nem igazán ezt szeretnék hallgatni tíz órán keresztül, de úgy véltem, hogy a "ki mit szeretne itthon csinálni és hallgatni" kérdés lekerült a napirendi pontról az éjjel, szóval szivassuk csak egymást, ha náluk ez a módi. Katival láttam egy Kínzó közelség című filmet, valami ilyesmi volt a hangulat. Egyetlen jó dolog volt az egészben, hogy annyira nem akartam senkivel se beszélni aznap, hogy sikerült az időt a beadandóra fordítani. Amikor elmentem, el se köszöntünk, pedig egy darabig nem látjuk egymást - tekintve, hogy eljött a húsvéti hazalátogatásom időpontja.
