Elkerülhetetlen volt.
Egyrészt, mert egyszer minden konzerv elfogy, és a franc akar fél évig konzerveket vásárolgatni. Másrészt, mert ezt amúgy is meg kell tanulni. Ezen kívül kaptam már felkéréseket is, pl. Angel, a szobatársam mondta, hogy kéne főzni valami magyar kaját, meg Kati (már kezd kialakulni a helyi magyar diaszpóra) is főzött múltkor brassóit, és hát én ezt csak konzervvel tudom viszonozni...
Szóval, megkértem az asszonyt, hogy adjon tanácsot, hol kezdhetném a távolról sem kiépített főzőtudományom fejlesztését. Ő mondott egy makarónit, ami annyira egyszerű lesz, hogy menni fog. Egy hétig gyűjtögettem a hozzávalókat, készítettem fel magam lélekben, hogy főzni fogok, a sütést, a rántottákat és egyebeket leszámítva először. Mára tűztem ki a konyhábaszállás napját. Mivel beteg vagyok, jó sokat aludtam, aztán felkeltem, összeszedtem a vackokat, elmentem még bazsalikomért, aztán rajta... Odáig még minden gördülékeny volt, hogy szétrancsíroztam a foghagymát. Akkor kezdődött a vesszőfutás, amikor ezt bedobtam az olajba. Lenyűgöző, milyen gyorsan égtek szénné. Mindenesetre úgy voltam, hogy ha már elkezdtem, akkor nincs megállás. Összekutyultam a maradék hozzávalóval, aztán elkezdtem fűszerezni. A barátnőm azt mondta, hogy "ízlés szerint", csak azt kifelejtette a képletből, hogy nekem olyan nincs. Mármint ízlésem. Egy darabig kísérleteztem, hogy legalább én képes legyek megenni ezt a borzalmat, aztán megfőztem a tésztát, keveset, mert nem akartam pocsékolni. Közben előjött Luiz, és ketten láttunk neki a nem kevés bátorságot követelő feladatnak.
Ő azt mondta, hogy neki bejön, de szerintem ez vagy azt jelenti, hogy jól nevelt, illetve póker arca van, vagy azt, hogy nincs ízlése. Ettem már párszor ilyet, és nem emlékszem, hogy ilyen hányás íze lett volna. Azért sikerült legyűrni, de az biztos, hogy hosszú és viszontagságos út van még előttem, míg egyszer valaki másnak is merek majd főzni...
