Fél hét van. Befejeztem a reggelit. Az ember azt gondolná, hogy jó korán keltem, de éppenséggel este fél hét van. Na jó, azért korábban keltem, de úgy igazából a mai napnak se volt valami sok értelme. A fő győzelmem a mosás beindítása, meg egy buli hirdetése azon az istenverte facebookon. Ez utóbbi egy megoldás próbál lenni a disztímiás tünetekre. Most 14-én volt egy hónapja, hogy kijöttem. Ma van pontosan egy hónapja - és még a hétfő is stimmel - hogy találkoztam a többi erasmuszossal. Egy hónappal ezelőtt épp buliba készülődtem, sőt, egy hét bulira, pörgésre, felfedezésre. Ma meg este hétkor reggeliztem. Szerintem ez sok mindent elmond. Mennek a napok pocsékba, és valahogy semmi sem tud rávenni, hogy ráerőltessem a normális kerékvágást az életemre. Kicsit egyedül vagyok, azt hiszem. A többi erasmuszos arc állandóan összejön, meg minden, én meg mindig kimaradok a szórásból, nem hívnak sehová. Valszeg ez azért van, mert ezek többnyire kollégiumos csörték, én meg arrébb élek. Ráadásul a pénzem is durván fogy, kb 40 zlotym lehet ki tudja milyen hosszú időre, mert az a baszott ELTE még mindig nem küldi az ösztöndíjat, pedig már rég elküldtem a papírokat, e-mailre meg nem válaszolnak. Nem mondhatnám, hogy feldob a helyzet. Úgyhogy elhatároztam, hogy még mielőtt felcsapok doom metal zenésznek, megpróbálom megoldani a helyzetet, és idehívom az arcokat, úgyis tele vagyunk hellyel, akkor legalább a sör is olcsóbb, és hát a zene is jobb lesz. Na mindegy, csak úgy mondtam.
Tegnap volt március 15-e, ami kb. 700 kilométerrel arrébb nemzeti ünnep. Én az utóbbi években sosem ünnepeltem meg, sose raktam ki kokárdát, vagy ilyesmit. Valahogy nem éreztem szükségét, olyan nap volt, mint a többi, legfeljebb van egy szabad nap, azt annyi. Most azért kihoztam egy kokárdát, de elfelejtettem felrakni. És ha felraktam volna, mi van? Senki nem kérdezte volna, hogy mit jelent, tekintve, hogy tegnap se találkoztam senkivel, akinek a magyar identitásomat kéne mutogatni. Annyiban nemzeti volt a dolog, hogy tegnap rohadt sokat beszéltem magyarul, mivel Katival elmentünk vásárolni, behoztam ezt a főzős adóságot is - most egész jó lett, mondjuk kaptam némi segítséget - meg néztünk South Parkot. Meg persze dumáltunk mindenféléről. Poén, hogy akkor ismersz meg valakit, akivel mellesleg négy éve évfolyamtársak vagytok, amikor kimentek külföldre. Persze mindig mondták, hogy az ELTE túl nagy ahhoz, hogy rendesen összehaverkodj mindenkivel.
Amúgy, hogy valamit a körülményekről is beszéljek, tavaszodik. Az idő már lényegesen enyhébb, aminek örülök. Szívesebben mászkálgatok erre-arra, előbb utóbb felderítem már a híres parkokat is. Hétvégente a mentorommal mászkálunk múzeumba, most a Citadellát néztük meg, meg beszélgetünk a lengyel történelemről. Marha érdekes, mennyi párhuzam van a két ország sorsa között. Ezeknek is volt néhány teljesen reménytelen felkelése, aminek lényegében annyi értelme volt, hogy megmutatták, hogy velük ne szórakozzanak. Ugyanúgy meggyűlt a bajuk a kommunistákkal is. Megy most itt egy lengyel dokumentum film egy papról, akinek valami olyasmi a neve, hogy Popielszku. Nem tudom megjegyezni a csávó nevét, pedig érdekes figura, olyasmi lehetett, mint nálunk Mindszenty. Ő is felemelte a hangját a komcsik ellen, aminek az lett az eredménye, hogy a rendőrök elkapták, aztán később a folyóban találták meg a holttestét. Mindez 1981-ben, tíz évvel a SZU összeomlása előtt. Hát, ez tényleg nem volt olyan vidám barakk, mint a miénk. Kicsit hátborzongató, hogy 1981-hez olyan dolgok kötődnek például, hogy Hetfield és Ulrich elkezdik összerakni a Metallicát, meg Lucas elkezdi forgatni a Jedi visszatért. Azért hátborzongató, mert elméletileg Popielszku története közelebb van hozzánk mind térben, mind kultúrálisan, és mégis, olyan távolinak hat, és inkább magunknak érezzük az amerikai popkultúrális eseményeket. Ezek után azt hiszem érzékelhető, hogy az USA mennyire meghódította a világot. Na mindegy, ez csak amolyan elmélkedés. Majd legközelebb remélem valami értelmesről fogok írni.
