Live at Warsaw

Nos, végetért a móka mára, zárul Fritzzie mókatára. Vagy nem tudom, mi a franccal lehetne rinyálás nélkül lezárni a dolgot. Az utóbbi napokban szépen készítgettem magam arra, hogy felszállok a vonatra, és próbálom majd nem énekelni, hogy „runaway train never comes back”. Kis szerencsével hamarosan egy nálam tehetségesebb embertől fogom ezt hallani, miközben én tépkedem a basszgitár húrjait. Szóval, nem tudom, hogy igazából mit lehetne itt mondani. Nehezen hagyom itt Varsót, nagyon szerettem itt lenni, és ami azt illeti, az élet valahogy jobban hasonlított az ideálishoz itt. Leszámítva persze néhány dolgot, ami innen hiányzott, és történetesen ezek a dolgok azok, amik miatt nem önt el a klinikai depresszió. Kurva egyszerűen jöttem ki ide, csak felszálltam a vonatra, kijöttem, azt ennyi. Nem nagyon voltam meghatva. Most egy kicsit vagyok, azt hiszem, és őszintén szólva ez már hiányzott magamból.
Szóval, felkeltem reggel, nekiültem a netnek, hogy intézzek dolgokat, de sajnos ezt benéztem, mert a net kifingott. Mint a hűtő meg a mosógép is. Úgy látszik nem tudnak nélkülem élni. Milyen megható. Na, szóval pakoltam nagy csendesen, egykedvűen. Nem nosztalgiáztam, vagy ilyesmi, de azért egyfajta furcsa apátia volt bennem. Közben meglátogatott a főbérlő is, és itt pattogott valamit lengyelül, de nem igazán voltam rá kíváncsi, úgyhogy nem tudom pontosan mit akart. Végül úgy döntöttem, hogy ma azért még lemegyek kondi terembe, kihasználom a lehetőséget, hátha valahogy még ki is nézek majd, mire hazaérek. Meg is borotválkoztam, meg minden, mint a halálraítélt kivégzés előtt, vagy mondjuk amikor valami marha nagy dologra készülsz, például Zrínyiként kirohansz a várból. Közben örvendeztem, hogy a barátnőm legalább nem úgy fog látni, mintha valami kibaszott dzsungelben éltem volna az elmúlt időszakban. Mondjuk az esőerdő stimmelne, tekintve, hogy itt minden nap esik, annak ellenére, hogy az időjárás úgy döntött, hogy szórakozik egy kicsit, és az utolsó két nap sütött a nap (kivéve persze, amikor vihar volt). Erdő is van tulajdonképpen, és mivel itt a helyi kényszermunkások nem tudják tartani a lépést a fű növekedésével, az aljnövényzet is nagyon meg tudja örvendeztetni a pollenallergiásokat. Végül csak kész lettem a pakolással, már csak a gépet meg persze a sört kell elpakolni. Elbúcsúztam a lakótársaktól is, bár Paulináék még hazaugranak majd, mert be kell zárni utánam. Yakub még lehet hogy átugrik, a nem kis tömegű pakkom sör-szekcióját könnyítendő, meg utána Gábor haverom elvisz az állomásra, azt szevasz. Most persze bömböl a Metallica, mindennek alfája és omegája, csak hogy valami stílusa legyen a végszónak.
Holnap ilyenkor már a csajommal leszek, csak hogy valami pozitívat mondjak. Kis szerencsével Magyarországon is el tudok majd héderozgatni, és talán még jobban is megy, most hogy szereztem itt pár tapasztalatot.