Azért túlzás lenne azt állítani, hogy ez a hely fenékig tejfel. Mint mondtam hasonlít Budapesthez, ami azt jelenti, hogy a hibák ugyanazok. De két alatt sikerült találni pár dolgot, amiket derék vezetőink sikeresebben kezeltek az elmúlt időszakban, mint az itteniek. Még az első nap, amikor bemutatták nekünk az egyetemet, beszéltek nekünk a kultúrális sokkról, amivel meg lehet küzdeni, ne ijedjünk meg.

Mostanra már eszembe jut pár dolog, amivel a helyiek sikeresen felhúztak; gyűjtögettem a sérelmeket, mint valami kibaszott pszichopata, és most leírom.

Az első, amit mindig megjegyzek, az az éjszakai közlekedést. Ugye az ESN állandóan szervezi a bulikat, én meg jó későn indulok haza. Eddig kétszer tévedtem el, persze mindkét alkalommal hófúvás volt. Az első jobbára az én hibám volt, mert nem vágtam még, hogy mi a megálló neve, ahol le kell szállni, így a környezet alapján saccoltam meg. Hát...Majdnem jó helyen voltam. Sajnos rossz irányba indultam, és gyalogoltam egy nagyot. Már a dér kiült a szakállamra, mire hazértem. A másik eset az volt, amikor szintén nem tudtam, hol vagyunk. Első hét, ugye. A nappali buszokon ki szokták írni, hogy mi a következő megálló, de az éjjeliekről ezt lespórolják, mert ugye mindenkinél van GPS. Azt ugyanis nem látni, hogy mi a megállók neve, mert ahhoz le kéne szállni. A busz nem áll meg mindenhol, úgyhogy a franc tudja, hogy hány megálló mellett megy el, miközben te ücsörögsz. Így lett hát, hogy később szálltam le. Na, mondom fasza, lehet gyalogolni, mert fél órát nem fogok egy helyben állni ebben a zergebaszó hidegben. Még az első héten kifingott a kabátomon a cipzár, úgyhogy mondhatni éreztem, hogy itt északon tél van. E remek körülmények között értem oda a másik, szintén megfelelő busz állomásáig. Nézem, mikor jön. Egy perc múlva. Nem lehet ekkora szerencsém! Hát, nem is volt. A busz jött, de nem állt meg. Én néztem, hogy mi van már, szerinted mégis mi a kurva anyádért állok éjszaka fél háromkor a hófúvásban, te pöcs, aztán integettem is neki, de elment. Kati később mondta, hogy itt le kell inteni az éjjeli buszokat. Hát, én ezt már csak beintéssel tudtam megoldani, meg üvöltöttem utána néhány jókívánságot magyarul. Be kéne ezeket íratni valami nyelvtanfolyamra, csak hogy tudják, anyuci miért csuklik annyit. Úgyhogy megint túráztam egyet. A közlekedéssel még annyi bajom van, hogy itt nincs ám kombinó, viszont ugyanakkora tömeg érdeklődik a villamos iránt, aminél mellesleg egy Smart is több embert tud elvinni. Viszont jó ritkán jár, hogy ne a férőhelyek száma bassza fel leginkább az ember agyát. Vasárnap meg nincs metró. Ez az ország tényleg átkozottul komolyan veszi a kereszténységet...

A beengedésekkel se vagyok mindig rendben. A legemlékezetesebb dolog az volt, hogy nem engedtek be egy Tabu nevű klubba. Mert csak. Mindenki bemehet, én nem. Kérdeztük, hogy mégis mi a gond, angolul, lengyelül, de az őr baszott válaszolni. Gondoltam, biztos túl ittasnak tűnök, ebben mondjuk lett volna valami, de szerintem meg lehet mondani. Az egyik srác szerint nem voltam elég buzis, mert ez egy "olyan" bár. Hát, ez mondjuk zene füleimnek, de szerintem ő se tipikusan az az ember, akit a melegek leszólítanának, őt meg beengedték volna. Elég bántó volt amúgy a dolog, így, hogy nem mondták meg, hogy mi van, kérdeztem is, hogy maradt-e itt valami a III. Birodalomból. A lengyelek nálam is szarabbul érezték magukat, páran el is jöttek velem, és mondták, hogy remélik, hogy azért többet fogok tapasztalni a lengyel vendégszeretetből. Szerencsére a mérleg a pozitív oldal felé hajlik így is.
Más jellegű gond a Learning Agreement intézése. Mondjuk a nő, aki aláírhatja, az még a fogadóóra idején se volt benn először, aztán meg kiderült, hogy két kurzusra, amiket kivételesen be is tudnék otthon számíttatni, nem mehetek. Mi a francnak nem tudta volna ezt akkor mondani, amikor még januárba elküldtem neki a listát?

Ami miatt igazából elkezdtem ezt az írást, az az albérlet. Az komoly probléma. Azt látom, hogy itt minden lakás drágább, meg minden, de bazmeg, csak abból, amit én fizetek, egy teljes lakást tudnék kibérelni odahaza. Márpedig ez az ország kb. hasonló helyzetben van, szóval erős a gyanúm, hogy a külföldi mivoltunk húzza fel így az árat. Hogy rohadna meg a vén szarházi. Aszongya, jön majd, és elmagyarázza, hogy mi mennyi. Hát ez igen nagylelkű, csak egy kurva szót nem tud angolul, de legalábbis nem beszéli jobban a nyelvet, mint én a lengyelt. Bár lehet, hogy én már jobb vagyok lengyelből... Szóval van egy olyan érzésem, hogy márciusban vagy egy újabb lakótársat kell keresni, vagy egy másik albérletet, mert én ennyit még egyszer nem akarok kicsengetni. Annyira azért nem jó ez a hely. Februárért is sokat fizettem, de akkor még úgy voltam, hogy most nem kezdek el kekeckedni, úgy, hogy csak most jöttem. Meg eleve, honnan a náthásból tudja, hogy mennyi lesz a számla márciusban? Vagy hogy a fenében van ez?!!

Ezek javarészt apróságok, de csak felbosszantanak, pláne, hogy mégiscsak idegenben vagyok, itt alap dolgokkal is meg kell küzdeni.
A "adaptációs" órán még az első nap kérdezte a csaj, hogy mit tudunk csinálni, amikor hirtelen kicsúszik a talaj alólunk a külföldön. Mondtak ezek minden marhaságot, hogy "felhívom apukát", meg hogy sportolok, meg mittomén, én inkább nem szólaltam meg. Az én stratégiám, ha ideges vagyok:
Iszom.
Gitározok.
Bőgetem a metált.
Üvöltök.

Szóval ez a pár jól begyakorolt módszer megy "azokon a nehéz napokon". Például ma is ezekkel foglaltam el magam. Ezeken kívül is van néhány módszer, pl. beszélek az asszonnyal, játszom, írok valamit a szerepjátékra, de igazából itt mindent elölről kell kezdeni, és úgy látszik, ezek a legalapvetőbbek.