Na, ennyit a rendszeres írásról. Szerencsére nem volt rá időm.
Az a bizonyos buli, ahová az előző bejegyzésben készültem, elég jól sikerült. Az volt a lényege, hogy összeismerkedjünk a többi erasmuszos emberkével, szerveztek rá játékot, meg minden. Találkoztam magyarokkal is, meg beszéltem egy csomó arccal, akit eddig nem ismertem. Szerintetek gáz, ha minden külföldivel Trianonról beszélgetek? Szerencsére a franciákkal meg a szlovák csajjal kihagytam a témát, de pl. Leo barátommal, aki olasz, jó sokat beszélgettünk területi kérdésekről. Elmesélte az otthoni maffia-ügyeket, meg az észak-dél ellentétet, én meg a török hódoltságot meg a világháborús szívást. Meg szó volt a kommunizmusról is, meg annak emlékeiről. Kérdezte, hogy mi maradt meg nálunk (Varsóban pl. a Centrumnál van egy istenverte nagy épület, ami a komcsi elnyomás szimbolóma egyébként), én persze nem tudtam megállni, hogy ne a kormányt mondjam elsőnek. Hehe. Amúgy ez az Erasmus arra nagyon jó, hogy kibékülj azokkal a népekkel, akiknek anyázni szoktál a tévé előtt, amikor a hírek mennek. Például az elmúlt hónapok miatt nem igazán vagyok jóban Szlovákiával, és amikor a szlovák lánnyal beszélgettem, akkor kiderült, hogy valahogy ők is úgy vannak a vezetőikkel, mint mi, mondhatni nem szívesen vállalják őket. Még a franciák is a szívembe lopták magukat, mondjuk őket nem csak a történelem órákon helyeztem tiltólistára, hanem a személyes tapasztalataim se voltak túl jók velük kapcsolatban. Na, most már minden meg van bocsátva, halál jó arcok. Egyébként az egyikük barátja volt Ophélie-nek, annak a lánynak, akinek múlt héten találták meg a holttestét a Dunában. Mondhatni ez a téma kevésbé volt vicces, igazából Trianon talán mégis jobb lett volna, de hát ő hozta fel... És persze a lengyelekkel kapcsolatban is változnak az attitűdjeim, de ez igazából annak köszönhető, hogy kicsit utánanéztem a történelmi tényeknek. Eddig amolyan zsákmányállatnak képzeltem el a népet, akin mindenki könnyedén végigmegy. Most úgy tűnik, hogy ők azért kiálltak és kiállnak magukért, történetesen jobban, mint mi. Talán ez lehet az oka annak, hogy sokszor az a benyomásom, hogy lemaradtunk hozzájuk képest. Na, szóval összehaverkodtam az emberekkel, kiderült, hogy elég sokan szeretik a Metallicát meg Nightwisht, ami szintén jó téma tud lenni. Az egyik srác, Burak, aki török, még játszik is egy bandában odahaza basszuson. Tisztára úgy néz ki, mint Serj Tankian, bár a Systemet csak módjával szereti, tekintve, hogy ők kifejezetten rühellik a törököket, néhány múltban elkövetett ballépésük miatt, mint pl. népirtás. Azóta voltam még kettő összeröffenésen, elég jó volt mindegyik, és a nyelvtudásomnak is jót tett ez a kis gyakorlás. A tegnapin volt karaoke is, elénekeltük a Gyöngyhajú lányt. A vicc, hogy több lengyel volt a rögtönzött zenekarban, mint magyar, mondjuk ők magyar-szakosok, és beszélik is a nyelvet. Még az egyik francia srác is csatlakozott a végén. Amúgy meglepő, hogy mennyien voltak már Budapesten, illetve hogy miket tudnak az országról. Többet, mint Litvániáról, mint kiderült, amikor Lina, a litván csaj kérdezte, hogy mit tudunk róla. Hát, izé...semmit.
A legjobb, hogy nem csak azt tudják, hogy viszonylag jók vagyunk borban, meg van egy pöpec fővárosunk, hanem a pszichológusainkról is tudnak ezt-azt. Konkrétan itt az egyik kollégáról, Christianról van szó, aki szintén olasz. Egyrészt ismerte Ferenczi trauma-elméletét, másrészt, amikor felfogta, hogy Bálintnak hívnak, megkérdezte, hogy Bálint Mihályról és Alice-ról kaptam-e a nevem. Szerintem ez azért már valami.
Persze érdemes pár szót ejteni az órákról is. Először is, itt is van egy IZU, ami csakúgy, mint nálunk, lényegesen lepukkantabb a fő campusznál. Átkozottul szűk folyosók vannak, meg fa padló van mindenütt, viszont könnyebb géphez jutni. Mondjuk az IZU gépparkját felülmúlni nem egy komoly kihívás. Az első órán az a kellemes meglepetés ért, hogy mindent értek, amiről szó van, mind nyelvi, mind szakmai értelemben. Megszólalni azért nem nagyon merek még. Ma persze már kellett, tekintve, hogy a művészetterápiás csoport nem igazán előadás-jellegű. Hát, bőven kell még fejlődni, de azért haladok.
Összegezve, eléggé otthon érzem magam. A bulik kiköpött kari-bulik, az emberek mintha az ELTE-ről jöttek volna, az ESN-esek olyanok, mint a HÖK, és a pszichológiai tanszék is olyan hangulatos kis lepratelep, mint az IZU. A város nagyon hasonlít Budapestre, meg a lakói is. Még a metrókocsik is ugyanonnan vannak, mint nekünk. A közlekedésből mostanra azért sikerült kiszeretni: az igaz, hogy lényegesen olcsóbb, de nekik csak egy metrójuk van, mi meg ugye az elsőt már jó száz éve raktuk össze, és most bajlódunk a negyedikkel. Persze otthon van is ebből dugó rendesen, de az az igazság, hogy metró nélkül még nagyobb van, legalábbis itt reggelenként néha felpiszkálják az agyam. Persze ez a metró téma érzékeny, igazából nem hiszem, hogy a varsói tapasztalatok lelkesebbé tesznek az építkezéssel kapcsolatban, de ez azért elég szembetűnő különbség.
