Ahogy odahaza, errefelé is vannak mindenféle bulik májusban, hogy szegény diákok mégiscsak tudjanak valami indokot találni arra, hogy betegyék a lábukat az egyetemre. Itt egész hónapban ezt csinálják, minden hétvégén, de igazi bulit csak az első hétvégén lehet látogatni.
Anno amikor átnéztem az évi tanrendet, konstatáltam, hogy a május az egy jó kis bulizós hónap lesz, lesz ilyen diákfesztivál, meg minden. Valamiért a magyar fesztiválok jutottak eszembe. Persze a probléma már eleve ott kezdődik, hogy olyankor azért meleg van, itt meg állandóan esik. Még jó, hogy nem mentem Angliába. Itt is megvan minden: örökös eső, mindennapi kommunikáció angolul...viszont olcsóbb. Persze aznap, amikor kezdődött a Juwenalia, nem ez volt a fő probléma. Inkább az, hogy voltam akkora pöcs, hogy elaludtam mindent. Az lett volna a program, hogy megyünk az arcokkal a Wilanówba, onnan meg a buliba. Történetesen a Wilanów, a helyi versailles-i palota látogatása nem lett volna későn, de én olyan kibaszott fáradt voltam, hogy sikerült elaludni. Mondhatni nem örültem, már szívesen mentem volna valamerre a többiekkel. Jól fel volt baszva az agyam, igazából akkor kellett volna egy nagy önvizsgálatot tartani, hogy mi a franc ütött már belém. Ehelyett találtam magamnak egy másik terápiát egy új Star Warsszal kapcsolatos film, a Fanboys képében. Szóval elvoltam, ittam a sört, néztem a filmet, megéheztem, ettem, gondoltam, végülis buliba megyek, lazuljunk már. Így végül visszatért a party-hangulatom. Siethetett volna kicsit jobban is, ami azt illeti. Tudniillik a buli nem ingyenes, csak ha korán mész oda. Szóval gyorsan összekaptam magam, és mentem az egyetemre, azon morfondírozva, hogy ha a pesszimistább híresztelésekből indulok ki, akkor már nem is engednek be, csak jó sok pénzért. Szóval, lekéstem, magyarul. A bejáratnál aszongya a marcona bácsi, hogy 30 zl. Asszem akkor valami megszakadt a fejemben, igazából nem tudom, hogy miért váltott ki ez belőlem olyan ellenállást, nem hiszem hogy az a kb 2000 forintos összeg. Kicsit arrébb mentem, és azon töprengtem, hogy ha már eljöttem idáig, akkor bemászhatnék. Valamiért azt olyan lúzernek éreztem volna. Kifizetem a pénzt egy olyan koncertért, amin alkoholista lengyelek csirkét kergetnek (ezt nem tudom honnan szedtem, de ahányszor arra a zenekarra gondolok, ez a kép jut eszembe, pedig csak egy klipjüket láttam, és abban nem volt csirke), fizetek azért, hogy lássam a többi erasmuszos képét, már ha itt eszi őket a fene egyáltalán, és egyébként meg a faszt érdekel, amikor nem is vagyok éppenséggel csapattag. Mint a Cartman, aki azt mondta, "elveheted a méltóságomat, de a rohadt tíz dolláromat soha"!. Nem mondanám, hogy teljesen százas volnék, de azért azt nem hiszem, hogy alapjába véve ez egyezne az én gondolkodásmódommal. Így utólag nézve akkoriban kicsit sok volt a meló, kevés a szórakozás, és méginkább a szociális támasz, és ez kicsit megkavarta azt a ronda kis kobakomat. A kobakomat, amit per pillanat legszívesebben szétvertem volna a falon. De azért ennyire nem akartam túlreagálni a dolgot, pláne hogy azt se tudtam, hogy most mi is ez a dolog, úgyhogy úgy döntöttem, hogy leinni magam épp elég lesz. Így le is mentem a kocsmába, ami az egyetem mellett van elásva, és jóformán tök üres volt. Viszont az ünnepre tekintettel olcsó volt a sör. Neki is estem derekasan. Most legalább sikerül azonosulni azokkal a karakterekkel, akik az amerikai filmekben ülnek a bárpultnál, gonoszul nézve ki magukból, és mindenki úgy gondolja, hogy tőlük talán inkább nem kér tüzet. Szóval, rácáfolván arra, hogy szociális ivó vagyok, legurítottam egy-két korsót, majd elindultam haza. Illetve a Reál felé, ahol vettem egy karton sört, gondoltam jó lesz az még. Hazaérvén még valahogy mindig nem lett jobb kedvem. Amikor kinyitottam az ajtót, a macska, név szerint Gizmo ki is suhant, szerencséjére tele volt a kezem sörrel, ezért nem kaptam el a grabancát, helyette csak ráüvöltöttem. Ő vette a lapot, és bocsánatért nyávogva az előbbi kirohanásáért, visszakullogott. "Azér' mondom geci, rend lesz itten!" - jelentettem ki, majd elmasírozva Paulina és megszeppent barátnője előtt, bezárkóztam a szobába. Hát igen, a rendet be kell tartani, és tisztelni kell a tekintélyt. Ezt Gizmónak is meg kéne tanulnia. Nekem meg nem szabadna ennyire hasonlítanom Cartmanre. Szóval, a nagy depresszióban nekiestem a South Parknak meg a sörnek, aztán amikor már eleget ittam ahhoz, hogy a South Park ne tudjon lekötni, beraktam egy kis My dying bride-ot, és addig fetrengtem, amíg elnyomott az álom.
Kibaszott jó buli volt.
Másnap aztán kicsit átértékeltem a szuicid ambícióimat, és fásultam tökörésztem az itthoni dolgokkal, meg beszéltem az asszonnyal, akinek dióhéjban előadtam a tegnapi bad trippemet. Öntött belém egy kis jó kedvet, aztán szervezkedni kezdett, konkrétan a Katinak szólt, hogy akarjon elmenni a Wilanówba, és hívjon fel engem is. Így végül sikerült kivonszolni otthonról, és végülis jobb kedvem is lett tőle. Egyrészt a Wilanów parkja elég jól néz ki, másrészt meg azért megható, hogy ennyi hölgy harcol a mentális egészségemért.
Asszem a következő hétre már kicsit jobban készültem. Láttam ugyanis egy plakátot az egyetemen, amin a Metallica egyik albuma volt, meg hogy koncert, meg minden. Körülbelül ennyit tett érthetővé a lengyel nyelvtudásom, de persze ha Metallicáról van szó, akkor ennyi több mint elég. Nagy lelkesen szervezni is kezdtem a facebookon a találkozót, aztán Yakub barátom lehűtött, hogy a dolog nem más, mint hogy Metallica koncerteket vetítenek le jó sok pénzért. Így az érdeklődés jelentősen megcsappant, kb személyem erejéig. Ez se akadály. Persze ide is késve indultam. Még itthon eltököltem az időt, aztán Katihoz mentem, aki haza készült, és megkértem, hogy vigye az adóbevallásomat is. Nála elücsörögtem egy kicsit, aztán késve elindultam koncertezni. Persze még volt más gond is. A plakáton a Krakowskie przedmiscie nevű utca volt megadva, ami történetesen a villamosmegállónál még Nowy swiat néven található meg. Én meg úgy be voltam sózva, hogy berobogtam a Nowy Swiatba, és meg is találtam a házszámot, ahol persze nem volt Metallica. Én azonban úgy voltam vele, hogy most már előkerítem a föld alól is, és aki keres, az ugye talál, így rátaláltam az egyetem egyik kis épületére. Gondoltam, lehet, hogy nem véletlen, hogy csak az egyetemen láttam a hirdetést, biztos ők szervezik. Szóval bementem, és elkezdtem keresgélni. Egy idő után kérdezni is, de senki se tudta, hogy miből gondolom, hogy az angol tanszéken Metallica koncert van. Egy idő után nekem leesett, hogy rossz helyen vagyok, ugyanis az utca egy másik végében kéne lennem. Így futásnak eredtem, és egy kis maraton után elértem a K. utcát, ahol láttam, hogy a házszám az még odébb van. Úgyhogy futottam tovább. Aztán láttam, hogy valami nem stimmel a házszámokkal, mert most hirtelen csökkenni kezdtek, pedig növekedniük kellene. Hát, most már azért mérges voltam, amit a környezet meg is tudott, legalábbis szerintem ők se gondolják, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott embertől olyanokat hallani (még nem üvöltve, de már fokozott hangerővel), hogy "ha egyszer a kezem közé kerül az, aki tervezte a házszámokat, átmegyek rajta egy kibaszott kombájnnal". Aztán futottam vissza. Mit ne mondjak, baromi nehéz volt megtalálni a helyszínt, ami egyébként egy bár volt. Betoppantam, és megkérdeztem a pincért, hogy na, mi van a Metallicával. Mer' hogy nagy a csend. Ő megkérdezte a csapost, és mint kiderült, nem jöttek el elegen, és ezért a vetítés elmaradt.
Úgy döntöttem, még egyszer nem játszom el, amit a múlt héten, és próbálok kicsit konstruktívabb lenni, és keresek valami pót-programot. Be is mentem az egyetemre, ahol rögtön találkoztam pár emberrel, akik ilyen buzis kis reneszánsz ruhában jártak ilyen buzis kis reneszánsz táncokat. Gondoltam, akkor most adunk a kultúrának, úgy is érdekel a történelem, meg vívok is, úgyhogy belenézek ebbe. Vettem egy sört, és kiültem egy napernyő alá, ami most inkább esernyő volt, mert hát mikor essen, ha nem most. De legalább félig lefedett. Ami igazából jobban érdekelt, az a lovagi torna. Keresztes lovagok és egy másik csapat öltötte fel éppen a páncélját. Egész korrektül nyomták, nem sajnálták egymást, csattogott rendesen a fém, bár asszem ők is inkább lelkes amatőrök voltak. Legalábbis amikor a kard rendjéseket látom páncélban pusztítani, az hitelesebbnek tűnik. Mindegy, jól elnézegettem őket, meg megfáztam, aztán egy rövid séta alatt felhívtam Yakubot, hogy van-e programja, mert este múzeumok éjszakája van. Hát, erről nem tudott, de köszi, hogy szóltam. Így meg is szerveztük a dolgot, én hazamentem, ettem vettem fel száraz ruhát, aztán - természetesen késéssel - mentem is vissza a városba. A többiek közben meg elkereszteltek Mr. Late-nek. Be kell valljam, találó. A többiek alatt még egy lengyel csajt, Ulát, meg egy szlovákot, Nikát kell érteni. Először elmentünk valami helyre, ahol vegás kaját lehetett enni ingyen. Mondjuk abba, hogy a kaja vegás, a csajok csak később avattak be minket. Legalább el lehetett arról beszélni, hogy csúnya dolog-e megenni szegény állatokat. Meg is kérdezték, hogy miért eszünk húst, amikor mással is lehet pótolni, én azt válaszoltam, hogy a gyilkolás öröméért, és ezzel le is zártuk a témát. Gondolom kialakítottam egy jó kis képet ezzel magamról, amit meg is toldott, hogy az én ma esti célom a hadtörténeti múzeum volt. Oda mentünk a nyúltápolás után. Jó hosszú sor volt minden múzeumnál egyébként, úgy tűnik, lelkesebbek az emberek, mint odahaza, bár tömeg azért ott is szokott lenni. Végül bejutottunk a hadtörténetibe, Yakubbal neki is kezdtünk a tárlatnak, magyaráztam neki, hogy a Landschnechtek milyen szakszerűen szeletelték fel felebarátaikat az ellenség soraiból a kétkezes kardokkal. Őt le is kötötte a dolog, a csajok inkább átmentek egy másik múzeumba. Sietve mentünk végig a dolgokon, de hát ha velem múzeumba megy az ember, az tudja, hogy az azért minimum pár órás program, szóval záráskor hagytuk el a török cimborával a múzeumot. Azért még egy képet sikerült csinálni, amikor beálltunk a számomra példaképként funkcionáló varsói felkelők közé. Utána megkerestük a lányokat, akik már háromnegyed órája álltak sorba egy másik múzeumhoz. Mi is vártunk egy darabig, de egy újabb háromnegyed óra után ők még mindig nem jutottak be, rólunk nem is beszélve. Meg mellesleg azt se tudtuk, mi van abban a múzeumban. Szóval elköszöntünk, és elmentünk a vasútállomásra, ahol megnéztük egy alkoholista hajléktalan asszony performanszát, amin nem csak mi derültünk, ámbátor a szöveget értve lett volna az igazi. Valami olyasmi volt a lényeg, hogy valaki ránézett, amit a hölgy úgy értelmezett, hogy "ez a pasas meg akarja őt baszni", ami ellen az asszonyságnak volt némi kifogása, és ezt a maga egyedi stílusában ki is nyilvánított.
Még voltak mindenféle rendezvények Juwenalia címszó alatt, de én a többire már nem mentem. Szerencsére mindig volt valami, amivel elfoglaltam magam helyette, főleg a tény, hogy lassan vége az Erasmusnak, és a búcsúbulik kezdtek előkerülni. Szóval azért nem volt az egész május elcseszve.
